TW Imagines (HUN)

Stydia OneShoot (HUN)

A/N: Void!Stiles és Lydia kis majdnem afférja eléggé megihletett - ahogy néztem nem pusztán csak engem - így itt van tőlem egy amolyan "Mi lett volna, ha?" jellegű, inkább talán egypercesre hajazó szösszenet mint OS, amiből kiderül szerintem hogyan kellett volna alakulnia annak a jelenetsornak a sorozatban. Elég nagy ziccert hagyott ki vele Jeff. :/ A Nogitsune amúgy is nagy kedvencem, de ez a majdnem "Dark Stydia" páros kihagyhatatlan volt. Azonban előre szólok: Első OS-es próbálkozás tőlem és a wattpaddal is még ismerkedem, úgyhogy kéretik elnézni ha gagyi lett. :"D Kommenteket csak kultúrált hangnemben, de jöhetnek nyugodtan. Az építő jellegű kritikáknak külön örülök! =)
Fandom: Teen Wolf (Season 3B)
Music: https://www.youtube.com/watch?v=nBESNJiur6U
Ship: (Dark)Stydia
Type: OneShoot (693)
Warning: #nsfw #tw #tw:abuse #tw:dubcon #tw:forced #tw: harassment #tw:noncon #tw:rape #tw:sexual #tw:violence

Mit mondanak a hangok? Elmondják, hogy Stiles haldoklik?
Igen, tudod.
Ő haldoklik.

Szavai visszhangoztak lefelé a kő folyosón - pattogtak le és fel a falakról, amíg össze nem álltak hangokká a lány fejében. Lydia lélegzete elakadt, levegőért kapkodott; úgy érezte a falak túl közel vannak, összenyomják őt, amíg már nem tud lélegezni. Rá kellett döbbenjen, hogy pánikrohama van - vagy valami hasonló - és szinte nevethetnékje támadt az iróniától.
- Én nem mondok el neked semmit! - Kiáltja a lány, megragadva az előtte lévő rozsdás vasrudat. Kezei nyirkosak az izzadtságtól és a rettegés a szívéig hatol.

Nem is kell.
Sikoltozni fogsz.

Szinte vicsorogva mondja ezt a másik a lánynak. Amikor Lydia meglátja, hogy a vasrudak útját állják, megbotlik; nyilalló fájdalom sugárzik szét a bokája körül. A kezét a kőfalra helyezi át támogatást keresve, amikor meglátja a fiú a háta mögött, lassan csökkenő lépésekkel közeledik felé; oly természetességgel mintha ő mindíg is létezett volna ezen a világon. ~Meg fognak találni!~ Bíztatja magát Lydia. ~Kérlek Istenem, engedd hogy megtaláljanak!~ Fohászkodik.

Mind éhesek.
Én ugyanilyen vagyok.
És én telhetetlen vagyok.

A lány úgy érezte, a vére megfagy; ahogy a fiú mormolta a szavakat. A hangja arra utal, hogy cafatokra fogja tépni, centiről centire; amíg semmi sem marad belőle. Lydia összerezzen a fájdalomtól, ahogy nekinyomja a lányt a hideg vasnak; arcát a lányéhoz szorítva. Lehunyja a szemét és azt kívánja, hogy bárcsak Stiles volna, bárcsak az ő arcát érezné gyengéden az övé ellen nyomódni. Lydia összerezzen, amikor megérzi a fiú ujjait a combjába markolni. Tudja, hogy mi jön, de úgy tesz mintha a puszta akaraterejével képes volna állítani ezt az egészet. És zokog, szívet tépően sír; tudván, hogy a szörny viseli az arcát annak, akit nem tud visszautasítani.

- Mit akarsz? - Kérdezi könnyeit nyelve.
- Téged, kis Galambom. Téged akarlak! -
- Miért... Miért engem? - Nem érti.
- Érdekes vagy. Nem úgy, mint a hülye barátaid. Te más vagy. És Ő is téged akar. - Mondja végső érvként, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.
- Kicsoda? - Kérdezi a lány döbbenten.
- Hát nem nyilvánvaló? Stiles mindig is kedvelt téged, ahogy te is őt. De sosem fogod látni. - Hallgat el, hangja nem tűr ellentmondást.
- Mit fogsz csinálni velem? -
- Veled? Semmit. Amíg azt teszed, amit akarok. -
- El a kezekkel Stilestól! -
- Ó, én nem teszek vele semmit. Haldoklik. Minden percben egy kicsit jobban. És ha meghalt, az enyém leszel. Örökre. - Mondja megszállottságától átfűtött hangon. Lydia elfordítja a fejét, rá sem bír nézni, nem akarja látni a tekintetében a birtoklási vágyat, ezt az idegen, beteg csillogást ami minden csak nem Stiles.

Nézz rám.

Hangzik fel az elsuttogott kérés, de ez elég messze van a szelídtől. Lydia meghallja a durva élt a hangjában, ami a védjegye és jelzi, hogy ő nem Stiles; még a szemhéja mögött sikoltozó hangokon át is hallja. A fiú keze sosem gyöngéd; bárhol is érinti meg őt, Lydia érzi a zúzódásokat, amiket durvasága maga után hagy. A lány nyöszörög, hogy hagyja abba, hogy engedje Stilest ki.

Ő is kiabál.
Könyörög, hogy hagyjam abba.

~Csak tégy úgy, mintha ő Stiles volna és nem ez a szörnyeteg, aki az arcát viseli.~ Bíztatja magát. Az ő szép arca; a lány kinyitja a szemét és úgy nézi a fiú sima állát és a görbe száját. Bárhová, csak ne azokba hideg, kemény szemekbe, amiket Stiles soha nem viselt. Amikor a szörnyeteg belé hatol, lélegezni is elfelejt egy pillanatra a fájdalomtól. Attól, hogy azt képzeli Stiles teszi ezt vele a fájdalom elviselhetőbbé válik, és hamarosan rájön, hogy már nem is fáj.

Mindketten betegek vagyok.
Te éppen annyira élvezed ezt, mint ő.
És még én vagyok a szörnyeteg?!

Lydia kizárja a másik suttogását, a szavait, és könyörög neki Stilesért még egyszer. Kell, hogy legyen valamilyen elmozdulás a közöttük lévő harcban; mert van egy kis szünet, majd a fiú keze gyengéddé válik és úgy suttogja a lány nevét, mintha egy imát mormolna.

Lydia.

Végül mégiscsak a másik szemébe néz, arcuk szorosan közel van egymáshoz és meglátja amint Stiles néz vissza rá, az ő Stilessza. Még mindig hozzásimul, egyikük sem mer lélegezni.
- Köszönöm. - Mondja a lány elcsukló, megtört hangon. Stiles letörli hüvelykujjával a lány arcát, ahol a könnyek rászáradtak, de az általuk húzott barázda még mindig látható. - Azt képzeltem, hogy te vagy az - suttogja - egész idő alatt. - Stiles óvatosan húzta ki magát belőle, miközben tartotta a lány remegő testét a sajátja ellen és a haját simogatta.

Menjünk haza.