Nexur I.: Törhetetlenek

Első

Mielőtt belekezdenél az olvasásba, csak pár szót engedj meg: hatalmas köszönet Nadine-nak, örökös alkotótársamnak a borítóért, illetve a fejezeteket megnyitó csodás kis képekért; a rengeteg segítségért és bíztatásért pedig nem csak neki, hanem Camrynnek is. Így ők is részesei lettek a történetnek, talán jobban is, mint elsőre hitték volna! Köszi lányok <3

***

Aphra mély levegőt vett, hogy végre rendezhesse ide-oda cikázó gondolatait. A nagy váróban, ahol egy kényelmetlen műanyagszéken ült, rengeteg korabeli arc volt, ő azonban ennek ellenére is többnyire csak rideg pillantásokba botlott. Idegesen az alsó ajkába harapott. Össze kell magát szednie. Nem azért tanult annyi évig, hogy lobogtassa az érettségiét. Sok minden lehetett volna belőle: grafikus, mérnök, újságíró, állatorvos... Neki azonban egészen más tervei voltak. Most pedig, hogy itt ül az utolsó előtti akadályt jelképező ajtótól pár méterre, nem blokkolhat le. Csak egy szóbeli beszélgetés... Nem nagy ügy. Elmondja az ambícióit, a terveit, az eddigi eredményeit... Ez utóbbi gondolatára muszáj volt sóhajtania. Mind azt a keveset - sütötte le a szemét. De akkor sem nagydolog. Nyolcadikban már átesett rajta, a gimnáziumába is jó eredménnyel vették fel, holott még jobban izgult akkoriban, mint most.

Hirtelen nyílt az ajtó, mire a terem halk búgása abbamaradt, és mindenki a kérdéses helyiség felé fordította a fejét. Csalódott arcú, fiatal lány lépett ki lesütött szemmel, Aphra úgy érezte, szerencsétlen mindjárt sírva fakad. Ahogy az ismeretlen elsétált előtte, együtt érző pillantást vetett rá, majd felsóhajtott. Vajon őt is ugyan így elutasítják? Az ajtó nem záródott be, hanem újabb alak lépett ki rajta.

- Reylik Theroon - mondta a komortekintetű nő, aki szigorúan pásztázta végig a jelentkezők tömegét. Hamarosan egy magas, barnás bőrű fiú sietett felé, és még egy utolsót igazított a ruháján, majd összeszedetten elsétált a nő mellett.

Az ajtó újra becsukódott, a tizenöt perc pedig, amit a fiú bent töltött, hosszú óráknak tűnt. Ahogy telt az idő, Aphra idegessége is egyre nőtt: lassan már két éve erre a napra készül, most nem ronthatja el semmivel. Nem fogom - próbálta megerősíteni magát lelkileg, miközben a füle mögé igazította egyik tincsét. Amilyen gyorsan jött ez a csöppnyi elszántsága, azonnal el is szállt. Miért olyan biztos ebben? Feszülten szorongatta bőr irattartó táskáját, és újra végignézett a termen. Nagy belmagasságú helyiség volt, barnás téglafalakkal, és giccses képekkel, amiket talán stressz oldás gyanánt helyeztek el az épületben. Nem jött össze.

Az ajtó újra kinyílt, a fiú pedig megkönnyebbült, elégedett arccal lépett egy lányhoz - feltehetően a barátnőjéhez. Aphra reménykedve figyelte a párocskát. Hát felvették? Hirtelen újra lehetségesnek érezte, hogy van esélye.

- Aphra Benks nincs itt? - kérdezte a nő, mire a név tulajdonosa ijedten felkapta a fejét. Mondták a nevét? Azonnal felpattant, és zavartan a titkárnőhöz lépett.

- Én vagyok Aphra Benks - vörösödött el halványan a világosszőke hajú lány, mire a nő rosszallóan nézett le rá a szemüvege mögül.

- Most mondtam másodjára a nevedet. Nem hallottad? - mordult rá a kosztümöt viselő hárpia, közelebbről már látszottak ráncai is, melyek olyan marcona külsőt kölcsönöztek neki, hogy inkább keltette börtönőr látszatát, mintsem titkárnőét.

- Figyelmetlen voltam, elnézést - hunyászkodott meg azonnal Aphra, úgy érezte, hogy nem kellene összeakaszkodni ezzel a nővel, ráadásul nem akarta még inkább lerontani az esélyeit.

- Szaporán - tolta át a küszöbön, és ezzel valósággal belökte a lányt a nyíláson. Egy kis, fehér teremben találta magát, nagy ablakokkal és parkettával, valami furcsa, kámforra emlékeztető szaggal, de nem maradt ideje körbenézni, ugyanis azonnal a felvételi bizottság felé fordult. Így is elég kínos volt a belépője, nem kellene bámészkodással elszúrnia a dolgot.