Nexur I.: Törhetetlenek

Tizenkettedik

Bár az ütközetnek vége volt, a völgyön még mindig káosz uralkodott. A sérülteket már elszállították, a tetemek azonban még mindig a mocsaras talajon hevertek, sárkányok, lovak és emberek egyaránt. A levegőbe égő emberi és állati hús szaga terjengett, és helyenként füst száll fel a föld irányából.

Aphra tekintete ide-oda cikázott a talaj és az ég között, fogalma sem volt, hol pillanthatná meg századost. A szíve mélyén remélte, hogy valahol a horizonton fog feltűnni, ahogy a sárkánya hátán tart feléjük, valahol pedig mélyen csak egy erőtlen hang suttogott a lelkében: talán maga alá temette egy tetem, vagy pont a sárkánya.

Nem akart ilyesmikre gondolni. Nem gondolhatott semmi lehangolóra, az lebegett a szeme előtt, hogy ha a katonatársai nem találták meg odalent, vagy a sebesültek közt, az azt jelenti, hogy él, és valahol épp segítségre vár. Túszul nem ejthették, hisz az acranaiaknak nem volt esélyük foglyul ejteni bárkit is, aztán még menekülni is vele.

Már szinte átszelték a völgyet, a határhoz közeli kijáratánál jártak, amikor a fák sokasodni kezdtek, és egyre inkább erdőszerű alakzatot vettek fel. A hullák tömkelege viszont ritkult, ahogy a kiindulási pontjuk felé haladtak. Aphra már azon volt, hogy inkább forduljanak vissza, és induljanak el a másik irányba, mikor valami felkeltette a figyelmét. A fák az lovak által kitaposott földút mentén, az egyik szakaszon különös formában dőltek ki, mintha valami nagy erővel becsapódott volna. A lány egy pillanatra lefagyott, majd a következőben már minden további jelzés vagy szó nélkül bukott alá a levegőben az erdő irányába. Hátra se pillantott, de szerencséjére a többiek időben észlelték ezt, és ha eleinte nem is értették a hirtelen felindulás okát, követték a szőke társukat.

Ahogy közeledtek, a lombkorona közt halvány foltokban már látszódott egy sárkány kékes bőre, majd földet érve már az is, hogy egy nőstény sziklaugróról van szó. Merith erőtlenül emelte meg a fejét, amikor sárkányok, majd róluk leugró lovasok közeledtek felé, de amint felmorrant, le is ejtette azt a földre. Hangosan, hosszan lélegzett, ám nagyon rendszertelenül, és hallható volt, hogy minden belégzéssel komoly fájdalmat érez.

Aphra először futott, ám mikor közelebb ért, és tudatosult benne, hogy ez valóban Merith, az a Merith, akin a százados mindig is lovagolt, és akivel ma is harcba repült, a léptei lelassultak. Minden nagyon zavarossá vált. Egy pillanatra el is felejtette, hogy kit keresnek, csak a sárkányt látta, akinek a szárnyain hatalmas, hosszú lyukak éktelenkednek, az egyik mellső lába teljesen kifordulva gyűrődött a teste, és a homlokán hatalmas seb éktelenkedett. A pofáján végigcsorgott a vér, rózsaszín szemeit csak néha nyitotta ki, mikor a vörös folyadék épp nem csorgott beléjük. Aphra remegve simított végig a sziklaugró nyakán, és hirtelen azt sem tudta, mit tehetnének.

- S-semmi... Semmi baj – suttogta elfúló hangon. A sárkányt csitítgatta, holott Merith jobban tisztában volt a sorsával éppen, mint bárki körülötte – Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz... Rendbe fogsz... - hebegte a lány, ám mikor tovább nézett az égésnyomokra és a további, vérző sebekre a testén, elcsuklott a hangja – Merith, én... - markolt bele a sárkány oldalán húzódott, félig szakadt hevederbe, miközben eszébe jutott minden perc, amit a nőstény társaságában töltött. Amikor a százados nem ért rá, és őt kérte meg, hogy vigye el lemozgatni. Egyszer, amikor rossz kedve volt, és csak véletlenül megállt valahol az istállóban, Merith feje bukkant elő az egyik bokszból, és halk, kattogó hangot adva oldalba bökte a lányt, azonnal jobb kedve lett. Merith mindig is egy engedelmes, nyugodt, barátságos fiatal nőstény volt, aki soha, egyszer sem vadult meg, de mindentől óvta a gazdáját.