Nexur I.: Törhetetlenek

Tizenötödik

Péntek volt, meleg, kora tavaszi péntek. Késő délutánra a legtöbb katonát már hazaengedték, csak azok maradtak ott, akiket a hétvégére is berendeltek biztonsági okokból, és persze azok, akikre még várt a tisztségükhöz járó papírmunka. Ők még a főépületben raboskodtak irodájuk mélyén az emeletek egyikén, melyeknek folyosóin szinte teljes csend uralkodott. Illetve, majdnem teljes.

Aphra, Emery és Elysia pár ajtónyira voltak Ryker irodájától, már valahol a folyosó közepénél, és olyan halkan beszéltek, hogy még egymástól pár centire állva is fülelniük kellett.

- És mit mondunk neki? Mire van szükségünk? És miért? - suttogta Emery, miközben idegesen az egyik lábáról a másikra állt.

- Lehet, hogy mégis csak jobb lenne beavatni a részletekbe... - javasolta a lehető leghalkabban Aphra, remélve, hogy van más út is, mint amit a tervükben kitaláltak.

- Ezt nem mondhatjuk el a századosnak...! - sziszegte Elysia, megszorítva a másik két lány vállát.

- Mi az, amit nem mondhatnak el a századosnak a hölgyek? - rezzentek össze egyszerre egy acélos hangtól a hátuk mögül, és megszeppenve fordultak annak irányába. Hayward parancsnok hatalmas alakja magasodott feléjük, bölcs tekintete most gyanakvóan méregette a lányokat, akik szinte ugyan arra gondoltak ebben a pillanatban, miközben azonnal tisztelegni kezdtek.

Hogy lehet ennyire hangtalan egy ekkora ember?!

A csend kezdett kínosan hosszúvá válni, úgyhogy Aphra - nem meglepő módon - magára vállalta a szószóló szerepét:

- Parancsnok... Mi... Szóval ez nem egészen...

- Bocsássa meg a tiszteletlenségünket uram, de szigorúan titkos információról van szó – vágott közbe Elysia ellentmondást nem tűrő hangon, élve a taktikával, miszerint ha az ember elég magabiztosan beszél, elhiszik, amit mond. Ráadásul, ez nem is volt igazán hazugság. Aphra hálás volt, mert fogalma sem volt, mivel próbálta volna magukat megmenteni, mégis úgy érezte, hogy nem ez volt a megfelelő válasz.

- Szóval titkos, mi?! Azt hiszem akkor már tudom, mit takargatnak... - húzta ki magát rosszallóan az így is nagyon magas férfi, valósággal belefojtva a levegőt a három lányba. A tekintete azonban egyik pillanatról a másikra megszelídült, és játékos csillogás került a gyanakvás helyére, ahogy közelebb hajolt hozzájuk – A százados születésnapjáról van szó, jól mondom? - mosolyodott el a bajsza alatt még szélesebben, ahogy látta elkerekedni az egyébként mindig komoly, és szinte meglephetetlen Elysia szemeit – Nem kell válaszolniuk, tudom, hogy eltaláltam.

A lányok egyébként nem siettek a válaszadással. Igazából, ez volt az egyik legszürreálisabb folytatása az eseményeknek, amit csak el tudtak képzelni. És elképzelni is csak azért tudták, mert tényleg megtörtént. Ugyan azt eddig is tudták a parancsnokról, hogy kifejezetten jó szándékú férfi, a visszafogott stílusa miatt továbbra is tiszteletreméltó és komoly embernek tűnt, éppen ezért volt talán túlságosan is meglepő, hogy hirtelen egy kedves, hatalmas plüssmedvévé változott, széles, csíntalan mosollyal.

- És mit terveznek? - folytatta Anthony Hayward, a hangja már szinte remegett az izgatottságtól – Csak nem a tortát?

- De! - vágta rá Emery magabiztosan, de azért kicsit még megszeppenve. Nem volt meglepő, hogy ő vette át a szót. Hazudni kellett, nem igaz? - Nem lehettünk biztosak benne, hogy nincs-e tégla a laktanyán épp, ki tudja, ki és mit ad tovább a századosnak – erőltetett magára egy mosolyt a lány, ugyanis még mindig sokkos volt kicsit a lebukási lehetséges jövőképe miatt – De nem tudjuk, milyen ízeket szeret a százados, reméltük, hogy találunk valakit, aki a segítségünkre lesz ebben.