Nexur I.: Törhetetlenek

Második

A hölgy alakja megremegett, s fehér csuklyája surranva hullott le, ahogy kezeit ég felé emelte, s mintha valami kerek, nehéz tárgyat fogna, tartotta őket maga előtt a sápadt holdfényben. Arca hófehér volt, türkizkék szemei üvegesen csillogtak, miközben fátylát megtépte a szél, s vörös port szórt lábai elé. A törött kupolájú, romos templom fénylő homokszemcsékként épült fel újra a sivatag csillagai alatt, fenséges erővel emelkedve a nő feje fölé.

Szisszenés, majd halk sóhaj. A nő kérdőn fordította fejét Aphra irányába, majd teljes testtel felé fordult. Arcára az érzelmek egy pillanatra sem tértek vissza, kezei pedig eltűntek a ruha hosszú fátyla alatt. Úgy állt ott, mozdulatlanul, egyenesen, mint a templom egy oszlopa, fehérbe bugyolálva, szinte már égetően világos szemekkel. A lány még soha életében nem érzett ekkora fenyegetettséget, noha a nő továbbra is dermedt maradt. Kedvtelenül, talán kissé bágyadtan meredt rá, Aphra pedig nem tudott dönteni, meneküljön, vagy inkább maradjon. Hamarosan választása se maradt, a homokszemcsék megépítették a templomot, s összeforrasztották a kupolát, a lány pedig magatehetetlenül markolt bele a homokba, miközben a földön igyekezett rávenni magát, hogy aludjon inkább csak tovább, képek és rémálmok nélkül, maradjon el a ma esti ihlet áradat, csak legyen ennek vége.

A nő, kezét a lány felé nyújtva tett egy lépést közelebb, ám Aphra pontosan látta, hogy nem őt nézi, hanem valamit mögötte a falon. Hátranézni azonban ideje sem maradt, úgy tűnt, a nő mondani akar valamit, ugyanis szóra nyitotta a száját. Ám ezzel egy időben morajlás zúgott végig a templomon, a kupola pedig berobbant. Nem vált homokká, és hatalmas mennyezet darabkák zuhantak alá. Az istennő továbbra is mozdulatlan maradt, holott a hatalmas kődarabok a közvetlen közelében csapódtak be. A törékeny alak nem mozdult, Aphra pedig kétségbeesve tekintett fel a darabokra hulló kupolára. Az ég sötét volt, ám a horizont szinte lángolt, csaknem nappali fényt bocsájtva a sivatagra.

Igyekezett feltápászkodni, ám csak ekkor érezte meg, hogy a talaj is remeg, és hogy mennyire nehéznek érzi a testét. Ennek ellenére futni akart, a lelke a mellkasa alatt, valahol a szívénél dübörgött, és szinte hallotta sikoltozni, hogy meneküljön, minél messzebb, ám amikor mozdítani akarta a lábát, nyekkenve terült el a földön. A homok felülete nem volt puha, a becsapódás megrázta az egész testét, amikor azonban nyögve rá akart támaszkodni a kezeire, a homok pillanatok alatt besüppedt, ő pedig szinte vállig eltűnt benne. Elkeseredetten próbált szabadulni szemcséktől, melyek súlyos teherként kapaszkodtak bele, és húzták lefelé. Amint sikerült feltérdelnie, még inkább süllyedni kezdett, és csak arra tudott gondolni, hogy itt helyben meg fog halni. Kezeit az ég felé nyújtotta, majd reménytelenül fordult az istennő felé, egy pillanatra azonban minden lelassult. Az égen villámok cikáztak végig, lassan és komótosan, mintha csak egy aprócska vízcseppek szaladnának le az ablak üvegén, ösvényt hagyva maguk után. Az istennő még mindig a helyén állt, ám arcát a két kezébe temetve, mintha sírna. Aphra halkan, hosszasan vett levegőt, valóban úgy tűnt, hogy szinte megállt az idő egy pillanatra.

Aztán, hirtelen felgyorsult minden, a homok pedig egyre lentebb húzta a mélybe. Kétségbeesve kapálózott, ahogy csak bírt, de úgy tűnt, senki és semmi se segíthet, a lány arcán könnycseppek szaladtak végig, ahogy maga elé képzelte a szörnyű halálképet.

- Aphra! - a kiáltás olyan hirtelen érte, hogy kis híján ő is felsikoltott. Senkit sem látott, de hirtelen érintést érzett a bőrén. A homoktenger alatt valaki megszorította a kezét, mire a teste megfeszült, és rúgni akart, félt, hogy az ismeretlen még inkább le fogja húzni - Nem lesz semmi baj - suttogta halkan. A lány egy pillanatra felhagyott minden ellenkezéssel, habár maga sem tudta miért - Vigyázok rád - hallotta újra a hangot, mire minden izma elernyedt, és ezzel egy időben egy kéz lehúzta a felszín alá...