Ez nagyon szomorú lett, bocsi gyermekeim, de ilyen ez a showbiznisz.
Amúgy avató 3.hely.
Khmcsaltakkhm
Nemtudjuk hogyan DE csaltak. Ezerszázalékosanbiztos!
Baiiii:::::Vivi
-Ha nem tudnám hogy a gyerek Amyé, azt hinném hogy a tiéd-mondta Niall. Furcsán néztem rá. Én, és a gyerekvállalás. Na, az szép lenne. Elég ide Dylan mikor nincsenek itthon Peterék, az úgy pont elmegy. De hogyha Dylan az én gyerekem lenne, akkor belerokkannék mindenbe. Mindenbe ami együtt jár a gyerekvállalással.
-Fiatal vagyok még egy gyerekhez-ráztam a fejemet határozottan.-Dylan nagyon cuki gyerek, de egy ördög-nevettem.
-Nem úgy néz ki-nézett oldalra Niall. Harryre néztem, aki csak csodálva bámult engem, ezért megforgattam a szemeim.
-Emlékeztet valakire-céloztam pontosan Harryre, de úgy tűnt, nem esik le neki amit éppen mondtam, tehát hagytam a francba, és visszanéztem Niallre.
***
Niallék elmentek, én pedig egyedül maradtam Dylannel. Miután lefektettem, elmentem fürdeni, majd aludni. Félálomban voltam, mikor a szemhéjam mögül világosságot észleltem. Ránéztem a telefonomra. Privát. Nem veszem fel. Visszahunytam a szemem, majd láttam hogy elmúlt a fény, de visszatért. Mi van ha Harry az? Vagy Niall? De honnan tudnák a számomat? Mondjuk, régen is megoldották úgy, hogy elvették a telefonom. Sóhajtva a fülemhez vettem, és megvártam amíg beleszólnak.
-Halló, Miss Flores?-kérdezte egy hang. Határozottan ismeretlen.
-Igen-mondtam hirtelen felülve.
-Dean Schindler vagyok. Meg szeretném rá kérni, hogy jöjjön a kórházba-mondta. Felpattantam, és táskás szemmel kezdtem rohangálni ruhák után miközben beszéltem.
-Mi történt?-kérdeztem idegesen, miközben felvettem a pólómat.
-Mindent elmondok hölgyem, ha a patológiára ér.
Ő nem hallja a fülemben a dobogó szívemet? Én semmi mást nem hallottam.
Letettem a telefont, és felrángattam magamra a farmerom. Felkaptam egy széldzsekit, majd egy pár csizmát, és kiszedtem Dylant az ágyából. Elővettem egy hátizsákot, és raktam bele cuccokat neki, majd beültünk a kocsiba, és az első utunk Amy tesójához vezetett. Miután Shey megkérdezte tőlem, hogy mi történt, nem tudtam mit mondani, mert fogalmam sem volt. Reméltem hogy..nem.
Beértem a kórházba. A hideg futkosott a hátamon, mikor a patológia ajtaja előtt álltam, és kopogtam kettőt. Egy magas férfi nyitott ajtót.
-Miss Flores?-kérdezte.
-Mr Schindler?
-Jöjjön be-biccentett sajnálkozó tekintettel egy ajtó felé. Belépett, én is utána mentem. Csak egy asztal volt, és három szék. Leültem az egyikre, ő pedig az asztal másik felére.-Amy McKay és Peter Kenneth tizenegy óra huszonhat perckor frontálisan ütköztek.
Még a rágómat is lenyeltem.
-A balesetnek három halálos áldozata volt-motyogta, majd hozzàtette...-a háromból-várt pár percet, amíg feldolgoztam, majd megkért, hogy azonosítsam be őket.
Miután rájuk néztem, kedvem lett volna mindkettőjüknek megmondani, hogy jobban is vigyázhattak volna magukra, és hogy nem csinàlhatják ezt velem, mert mi lesz így velem, és Dylannel? És csak megöleltem volna őket hogy elmondhassam hogy ők voltak a második családom.
Könnyes szemekkel ültem a kocsimban, és mindenen gondolkoztam. A végrendeletet ki veheti át? Dylannel mi lesz? Sheynek hogyan mondjam el, hogy meghalt a húga? És Dylannek? Hogy a szülei halottak?
És én mikor fogom fel hogy a legjobb barátnőm nincs többé?
Tárcsáztam Sheyt, és elmondtam neki. Szegény férfigyerek úgy sírt, mintha...el sem lehet mondani. Azt mondta, hogy ő majd elmondja Dylannek, ne aggódjak. Shey elmondta hogy szeret, és hogy vigyázzak magamra, aztán letette. Pár percet vártam amíg megnyugszom, majd gondolkoztam.
Nem akarok a házunkba menni. De a másik ház kulcsai is ott vannak. Egyedül nem megyek vissza. Harry elmondta hogy hol lakik, talán szerencsém lesz.
Mik lehettek az utolsó szavaik? Szeretlek Amy és szeretlek Peter? Ne halj meg? Bírdd még ki? Vagy nem is volt nekik..?
Ezek a gondolatok száguldoztak a fejemben, mikor màr vagy öt perce reszkettem Harry ajtaja előtt. Féltem. Mitől? Nem tudom. Csöngettem. Két perc múlva az ajtó kinyílt, és amint megláttam elpirosodtam.
Egy kockás pizsialsó lógott a csípőjén, semmi más. Meglepettem vizsgálta az arcom, majd behúzott, és leültetett. Miután idegesen elhadartam hogy mi történt, megértően bólogatott.
-Szerintem Dylant neked kell felnevelned-fogta meg a kezem, és a hüvelykujjával finoman simogatta.
-Nem tudok nevelni-ráztam a fejem letörölve a könnyeimet.
Sóhajtott, közelebb húzott, és megölelt. Szorosan visszaöleltem, és beszívtam az illatát ami körülöttem is keringett.
-Szeretnél itt maradni?-suttogta, mire én bólogatni kezdtem. Átrakta a lábaimat az ölén, és ledobta a bakancsaimat, majd a térdem alá nyúlt, és elkezdett vinni. Mikor egy szobába ért amiben ágy volt,(vagyis az ő szobája) lassan lerakott, majd elment mellőlem. Addig körbepillantottam a szobában, de két másodperc múlva újra mellettem volt. A kezében volt egy alsónadrág és egy póló.
-Ha le szeretnéd magadról mosni...-pillantott félre.-Szemben van a mosdó-bólintottam, majd két perc alatt lezuhanyoztam. Mikor visszamentem, Harry még az ágyon ült, és telefonozott. Akaratlanul láttam hogy Niall volt az, de nem foglalkoztam vele különösebben.
-Köszönöm-ültem le mellé. Halványan mosolyogva nézett.
-Megnyugodtál?
-Igen-motyogtam, ő pedig felvett az ölébe, lerakott az ágyba fekve, majd ő is belemászott. Lekapcsolta az éjjeli lámpát, majd elhelyezkedett.
-Jó éjszakát-mondta.
-Jóéjt-suttogtam.
Kábé két órán keresztül forgolódtam, miután megbizonyosodtam arról, hogy Harry alszik. De rosszul hittem.
-Még mindig nem alszol?-kérdezte álmos hangon, én meg ismét suttogva válaszoltam.
-Nem.
Közelebb csúszott, éreztem hogy a mellkasa a hátamhoz nyomódik, bal keze átmegy a nyakam alatt, a másik pedig az oldalamon pihen. Az egyik lába becsúszott az enyéim közé, és így a pulzusom normalizálódása után tíz percen belül elaludtam.
Ez volt a #mindenkezdődikelölről pillanatunk.
