Ragnarök (Hun)

„s elragadá lelkünket,"

(A képen: Fenris ivadékainak törzsi szimbóluma, ami Ragna mellkasán is van.)

2016 Január 25. - New York, Queens

Álmomban eljött hozzám a Főnix, a hófehér semmiben lebegtem és ő megjelent nekem. Kecses szárnya körül ölelt engem, lángolt, de tüze nem égetett, kellemesen meleg volt, mint egy fagyos éjszaka utáni lágy napsugár első reggeli fénye. 

Beszélt hozzám, de nem értettem.  Ekkor alámerített engem az álmomban lévő mély álomba és megmutatta mit nemértettem elsőre.

Láttam, ahogyan Gaia, mindenek teremtő anyja, megalkotja a három gyermekét önnön húsából, a Vadat, a Szövőt és a Sárkányt.

Az elementáris őskáoszból megformázta a Vadat minden élet magját, a burjánzó, lüktető, pulzáló életet magát, a folyamatos változást, a zabolázatlan teremtést ki mindig változik, s sosem pihen, minden másodpercben más és más állat alakjában jelenik meg.

Másodjára életet adott a Szövőnek, ki a rend, a munka és az alkotás. Ki folyamatosan építkezik a Vad kaotikus teremtéseiből, mindig újat, mindig jobbat teremtve, de folyamatosan, soha meg nem állva. Hatalmas szürke pók alakjában teszi a dolgát.

Harmadiknak formázta meg a Sárkányt, ki az egyensúlyra törekszik folyamatosan. Pusztítja a szövő munkáját, lefaragva, lecsípve belőle ahol kell és meghagyva azt mi érdemes. A túlzott teremtésnek folyamatosan gátat szabva egyenletes, harmóniát teremtve a Triászban. 

Hatalmas hét-szín-pikkelyes kígyóként látva el feladatát.

Ám a szürke pók megharagudott a Hét-szín-kígyóra. Hogy meri ő elrondítani, elpusztítani, gyönyörű építményeit. Haragjában betekerte fonalával és elrejtette a Sárkányt, mélyen az ismert világok és birodalmak alá hol senki sem találhat rá. Ezután nem volt már ki gátat szabjon a Szövő ész nélküli teremtésének.

A világot elárasztották a folyamatos újítások, fejlesztések és kreálmányok. A vad teremtett, a szövő formázott, de nem volt már senki sem, hogy kiegyenlítse a mérleg másik végét. A tehetetlenségében megőrülő Sárkány nem volt többé, teste és elméje eltorzult a Szövő gubójában. 

Immáron Féreg ként ismerték és félték őt, ki maga lett az esztelen rontás és pusztítás kicsi benső hangja, minden értelmes elme rohasztója, s szívek befeketítője. Többé nem volt hét színe csak kettő, fekete és méregzöld.

Undorító koromfekete szelvényes, gennyedző testéből zöld gőzölgő folyadék folydogált. Szemei nappali aranysárgából és éjjeli ezüst kékből, kaotikusan pulzáló méregzöldé változtak, melyek az őrület szikráiként pattogtak a szemüregeiben ide-oda. Tehetetlenségében a gyengék és könnyen megronthatókhoz fordult, mint pestist terjesztette el a romlást lelkünkben.

Láttam őt, láttam és még így a Főnix védelmező lángjai alatt is, majd beleőrültem. Láttam a romlott szívét és az őrületén túl, a fájdalmát...

Felriadtam álmomból. Körülnéztem, verejtéktől úszó arccal. Lassan állt össze a valóság a szemem előtt. A város esti fényi voltak az egyetlenek melyek ezen a téli éjszakán bevilágítottak a piszkos ablakon.