Mámor; Adam Gontier; befejezett

Első fejezet

Ebben a percben harmadszorra kapcsolom be telefonom, hogy megnézzem rajta az időt. Idegesen pillantok a visszapillantó tükörbe, ajkamat beharapva mustrálom a hátunknál lévő autókat. Nem tudom, hány autó van mögöttünk, de az biztos, hogy nem lehet több, mint amennyi előttünk. Óriási a dugó, s nem csak én, hanem a sofőr is ingerült, ezt pedig onnan tudom, hogy már egy jó ideje erősen markolássza a kormányt, közben pedig olyan mocskos szavakat motyog maga elé, amitől hívő életet élő anyám azonnal kiugrana a huszadikról.

– Uram, megmondaná, hol vagyunk? – kérdezem némi francia akcentussal a hangomban.

A pasi egy pillanatig furcsán néz rám a tükrön keresztül, ezzel is jelezve, hogy csak egy kicsit hisz hülyének, majd kinéz az ablakon, és leolvassa a táblán lévő utca nevét.

– Remek – motyogom.

Tehetetlenül hátradőlök, és dús, szőke hajamba túrok. A templomi szertartásra biztos nem érek el. Még akkor sem, ha gyalog mennék. Mondjuk az utóbbi nehezen jönne össze, ugyanis fogalmam sincs, hogy merre van a St. Vincent templom. Ezért vagyok még mindig ebben a sárga ötszemélyes járműben, ezért hallgatom értelmes zene helyett inkább a többi autó dudáit, ami talán egy kórusnak is megfelelne.

Minden második percben sikerül előre araszolnunk egy keveset, így nagyjából fél óra elteltével már mi vagyunk azok, akik a sor legelején állnak. Mély sóhajtást hallatok, amikor az autó megindul, mi pedig szélsebesen közeledünk a cél felé. Aztán eszembe jut, hogy a templomba már hiába megyünk, mert már rég lekéstem a bemenetelt.

– Kérem, forduljon meg! – kiáltok fel hirtelen.

Túl hirtelen. Sofőröm ijedtében akkora féket fog, hogy beverem a fejem az előttem lévő ülésbe.

– Az isten verje meg, hát döntse már el, mit akar! Kerek háromnegyed órát töltöttem ön miatt egy kibaszott dugóban, most pedig arra kér, hogy forduljak vissza? Hát normális maga? – csapkod a férfi, a hangja miatt pedig összerezzenek.

– A Magpie-be el tudna vinni? – kérdezem félve.

A férfi bólint, megfordul, és szó nélkül vezet tovább. Fél perc elteltével már nem ülök olyan feszesen, a végtagjaim ellazulnak, az arcom is kisimul.

Tíz perc múlva az autó begördül az étterem parkolójába. Kihúzom táskám cipzárját, s előveszem a pénztárcám. Kiveszek egy ötvenest, amit előre nyomok neki. Még mielőtt vissza nem adna belőle, kiszállok a kocsiból. Azt hiszem, épp a dupláját adtam neki, amit nem bánok. Talán ez fedezi a háromnegyed órás dugóban állást.

– Kisasszony, ez több mint amennyit kellene adjon – hebegi, kezében pedig ott a visszajáró.

– Tartsa csak meg – mosolygok rá kedvesen.

Értetlenül néz rám, közben pedig találkozik a tekintetünk. Látja bennem a makacsságot és a hajthatatlanságot, így nem is erőlteti. Inkább a csomagtartóhoz lép, és kiveszi onnan a bőröndömet. Miután megindulok az építmény felé, az autó is elhajt.

Az étterem a város szélén áll, távol a hangos zajoktól. Az egész udvar le van kövezve, aminek valószínű, hogy nem sokan fognak örülni, főleg azok nem, akik öt centinél magasabb sarkon tipegnek errefelé. Egyre közelebb érek a bejárati ajtóhoz, a látvány pedig kezd kiteljesedni. Végignézek az éttermen, magamban pedig megállapítom, hogy a külső burkolat fából készült.

A magam után húzott bőröndöt elengedem, és megállok a bejárati ajtó előtt, ami üvegből készült, így teljesen átlátok rajta. Egy fiatal srác sepreget az előtérben, én pedig ezt kihasználva kezdek el észt veszve dörömbölni az ajtón. A fiú észrevesz, leteszi a seprűt, határozott lépésekkel közelít felém. A kis táblára mutat, amin óriási betűkkel jelzi, hogy az étterem zárva van. A bőröndömre biccentek, ezzel jelezve, hogy nem egy vacsorát szeretnék venni, hanem fontosabb dolog miatt érkeztem ide. Feltűnően megforgatja a szemét, majd egy fintor kíséretében kinyitja az ajtót.