Mámor; Adam Gontier; befejezett

Hatodik fejezet

Látszólag nyugodtan sétálok a csehó felé, belül viszont tombolok. Annyira ideges vagyok, annyira remegek, és annyira hevesen ver a szívem, hogy gondolkodni sem tudok. Érzem, ez a találkozó más lesz, sokkal másabb, mint a többi.

Kiegyenesítem fekete ruhám alját, s mielőtt még bemennék a bárba, előveszem a telefonom, hogy ellenőrizhessem a sminkem. A rúzsom, és a szemfestékem sem kenődött el, aminek örülök, mert amikor magamra kentem, sokkal jobban reszketett a kezem, mint most. Az agyamban lévő vékonyka, halk hangok folyamatosan azt mantrázzák, hogy minden rendben lesz, én pedig hiszek nekik. Mert tényleg minden rendben lesz. Ez a randi nem sülhet el rosszul. Merthogy ez egy randi, ugye?

Gondolkodni sem tudok ezen a kérdésen, mert kezem önéletre kel, és lenyomja a kilincset. Félve lépek be a cigarettaszaggal telt építménybe, ahol az asztalok körül már félrészeg emberek beszélgetnek, hangosan nevetgélnek. Ismét mobilomra pillantok, és örömmel nyugtázom, hogy időben érkeztem ide, és egyáltalán, még csak egy percet sem késtem el.

Körbenézek, igyekszem megtalálni partnerem, de nem járok sikerrel, így inkább csendben, kissé csalódottan ülök le egy szabad asztal mellé. Táskám az asztalra helyezem, tekintetemmel pedig a bejárati ajtóra összpontosítok, ahol reményeim szerint néhány pillanat múlva belép álmaim férfija.

Észre sem veszem, hogy egy pincér áll meg mellettem. Csupán egy hangosabb, erélyesebb és türelmetlenebb megszólításra kapom fel a fejem.

– Igen? Tessék? – fecsegem zavartan.

– Itt a megrendelt vörös bora, hölgyem. – Egy üres poharat tesz le elém, amibe aztán vérvörös italt önt.

– De... én nem rendeltem semmit – ráncolom össze szemöldököm.

– Tudom. Mr. Gontier rendelt maga helyett – villant meg egy mosolyt.

Szavaira azonnal felkapom a fejem.

– Adam? Ő is itt van? Hol van? – támadom meg azonnal kérdéseimmel.

Válaszul csak megingatja a fejét.

– Sajnos nem mondhatom el.

Ezzel pedig távozik, magára hagyva engem, a tudatlan, cserbenhagyott randipartnert. Remélem, most nem szórakozik velem. Az itt töltött idő alatt csak játszott, feszítette a határokat. Csak bízni tudok abban, nem fog senki közbeavatkozni, és ő sem hagy hoppon.

Figyelmem ezután a zenészekre helyezem. Egy ismeretlen, valószínűleg névtelen banda játszik. Az énekes hangja kellemes, fülbemászó, ellazít egy picit, a kísérete pedig ugyanilyen hatást gyakorol rám. Lehunyt szemmel szívom magamba a melankolikus dallamokat, közben pedig gondolni sem gondolok Adamre. Itt van, ezt a pincér is bizonyítja, de nem bújik elő. Valószínűleg figyel is. Figyel? Hát hadd figyeljen! Lássa azt, hogy nélküle is elboldogulok, és nem érzem a hiányát.

Pedig ez nem így van. Égek a vágytól, hogy újra láthassam őt, hogy megérintsem talán még mindig borostás arcát, amely oly férfiassá tette kinézetét, hogy azt egy épeszű női lény nehezen bírt felfogni. Azt akartam, hogy védelmező karjai ismét átfogjanak, úgy, mint az éjszaka, és addig tartsanak, ameddig azt nem mondom, elég. Magamat ismerve pedig sosem mondanám ki ezt a szót.

Merengésemben észre sem veszem, hogy az előbb játszó banda már rég elhagyta a színpadot. Percekig üres a hely, csak a vendégek néhol hangos, néhol viszont halk beszéde tölti be a teret. Még mindig egyedül ülök az asztal mellett, s még mindig egyedül iszogatom a finom, minden bizonnyal márkás boromat. Gyanítom, hogy olasz; azoknak van ilyen jellegzetes ízük.