Mámor; Adam Gontier; befejezett

Negyedik fejezet

Forró, nedves ajka birtokba veszi számat, s úgy csókol, mintha most tehetné utoljára. Érdes, kikeményedett kezével végigsimít derekamon, majd megragadja a csípőmet, és még inkább magához húz. Pillanatokkal később elhúzza fejét, duzzadt ajkaimat mustrálja. Elvigyorodik. Megemeli az állam, és mélyen a szemembe néz. Még mindig pihegek, alig kapok levegőt az iménti heves csókunktól. Fülig érő szájjal figyelem őt, hagyom, hogy kezével az arcomat simogassa.

– Töltsd velem az éjszakát – suttogja bazsalyogva.

Gyomrom remegésnek áll, szétnyílt ajkakkal szívom be a levegőt. Nagyokat pislogok rá, megpróbálom felfogni az elhangzottakat, közben pedig uralkodnom kell magamon, mert érzem, hogy a térdeim nem bírják már sokáig.

Néhány másodperc elteltével rászánom magam, hogy kinyögöm azt a szót, ami talán teljes mértékben meg fogja változtatni az életemet. Szóra nyitom a szám, már megformáltam ajkaimmal az első betűt, amikor hangos ajtócsapódásra leszünk figyelmesek. A bejárat felé kapjuk fejünket, ahol meglepetésemre Corat pillantom meg.

Idegesen trappol felénk, szintem már hallatszik, ahogy dübörög alatta a márványpadló. Megáll mellettünk, és határozott egy mozdulattal ellöki előlem a férfit, akinek már kész voltam igent mondani, és felpofozza őt. Ez a pofon viszont nem a szokásos nőies ütés, mert a keze nyoma által keletkezett vörös foltba még nekem is belefájdul az arcom.

– Egy újjal sem érhetsz hozzá, megértetted? – vicsorog rá, miközben még egyet taszít rajta.

Sógornőm szeme úgy szór szikrákat Adam felé, mintha többszörös gyilkosságot követett volna el. Meglepődve fürkészem őket, megpróbálok leolvasni valamit a tekintetükről, bármit, ami a hasznomra válhat. Kísérletem kudarcba fullad, ugyanis gyűlöleten kívül semmit sem látok a szemükben.

– Mert ha hozzáérek, mi lesz? – kötekedik a férfi, ajkára pedig egy gúnyos vigyor telepedik.

Tudom, hogy nem fél Coratól, hisz semmi oka nincs rá, ugyanis ő az idősebb és az erősebb is. Mégis, csak egy pillanatra ugyan, de észreveszek a szemében egy kis félelmet, ami abban a pillanatban eltűnik, amint sógornőm újfent átveszi a szót, kicsit sem kedves hangnemben.

– Szerintem nem akarod megtudni, Gontier. Egy szavamba kerül, és a zsaruk rád telepednek a csomó illegális dolog miatt. Őt pedig – biccent felém – abban a pillanatban elveszíted, mihelyst megtudja, milyen mocskos egy ember vagy.

Ezzel sarkon fordul, mellém lép, megragadja a kezem, és lerángat a mosdókagylóról, majd elhurcol, mint valami kutyát, figyelembe sem véve heves tiltakozásomat. Nem akarom itt hagyni Adamet, azt akarom, hogy megmagyarázza azt, amit Cora az imént összehadovált, de esélyem sincs a maradásra. Megállunk az asztalunknál, elenged, de csak egy pillanatra, hogy rendbe tudjam szedni magam.

– Ne engedjétek Gontiert utánunk, oké? – Bátyámra pillant, aki bólint ugyan, de nem tudja, mibe egyezett bele. – Majd otthon elmagyarázom. Most mentünk. Ne igyál sokat, szívem – intézi utolsó mondatát kedvesének, akitől egy csókkal búcsúzik.

Közben rendbe szedem magam, meghúzom amúgy is feszes copfom, elrendezem fekete felsőm, és várom, hogy Cora mellém lépjen, hogy elinduljunk haza. Miután kellőképp elköszön bátyámtól, karon ragad, és kifelé húz, ezalatt pedig hevesen szidja a részeg pasasokat, akik lépten-nyomon belénk jönnek. Úgy magyaráz, mintha néhány perccel ezelőtt semmi sem történt volna. Én pedig csak hallgatom, mert nem tudok más tenni.

– Miért tetted ezt? – kérdezem hirtelen.

Megállunk egy pillanatra, megvárjuk, hogy egy autó elhajtson előttünk, majd lelépünk a járdáról és átmegyünk a szemközti oldalra.