Mámor; Adam Gontier; befejezett

Tizedik fejezet / Epilógus

Három nap múlva adják ki a testét a kórházból. Három napon keresztül ki sem tettem a lábam a szobámból. Nem ittam, nem ettem, épp csak a mosdóig mentem el, ha nagyon szükségem volt rá. A családom mellettem áll, mindenben támogat, de nem kérek belőle. A lesajnáló tekinteteken és a segítségnyújtáson kívül semmit sem kapok tőlük. Most bezzeg úgy gondolnak rá, mint egy istenségre, de amikor itt volt mellettem, szeretett és megvédett, akkor ő volt a világ legutáltabb embere. Remélem, most örülnek; Adam meghalt, nincs többé, elment, itt hagyott engem, a családját, a bandát, egyszerűen mindenkit.

Felsóhajtok. Felállok az ágyról, a szekrényhez lépek, s előveszem a temetésre szánt ruháimat. Nem vasalom ki, nincs hozzá sem kedvem, sem energiám. Úgy, ahogy van, vasalatlanul magamra kapom. Mikor becsukom a szekrény ajtaját, megpillantom magam az ajtóra szerelt tükörben. Figyelem a sápadt, szinte hófehér arcot, a karikás, feldagadt és kialvatlan szemet, a vézna, lefogyott, apró testet. Ki ez a lény? Mi történt Nayaval? Meghalt. Adammel együtt elment egy másik világba, ahol végre boldogak lehetnek anélkül, hogy valaki azt mondaná nekik, nem szabad. Senki sem szabja már meg, hogy mit hogyan csináljanak, az életük teljessé, tökéletessé vált ott, túl, ahol már senki sem látja őket.

Óriási könnycseppek futnak végig az arcomon. Képtelen vagyok megakadályozni az összeomlásom, néma zokogásba kezdek. Fáj, mérhetetlenül és kibírhatatlanul fáj, teljesen felmarcangol. Nem tudok mit kezdeni magammal. Egyedül vagyok, védtelenül és árván, az, akit szeretek, már nincs többé, végleg elment, és úgy, hogy közben haragudott rám, és azt hitte, el akarom hagyni őt. Édes istenem, ha hamarabb elmondom neki, akkor nem megy el, még mindig élne, itt ülne velem, a közös jövőnket terveznénk, amelyben rengeteg gyerek, utazás, és zene szerepel. Nem lenne tökéletes az életünk, de rettenetesen boldogak lennénk.

De nem lehetünk. Már nem.

Letörlöm a blúzom ujjával az arcom, majd kilépek a szobámból. Idegen minden, mintha most járnék itt először. Nem nézek körül, csak a padlót figyelem, megpróbálok úgy előre haladni, hogy nem rogyok össze, nem koccan össze a térdem minden egyes lépés után, és nem késztet az a gondolat, hogy levessem magam a lépcsőről. Bár ez nehezen jön össze. Minden vágyam, hogy utána menjek, hogy végre és végleg egymáséi lehessünk. Őt akarom, itt, magam mellett, de ez már nem jöhet össze. Ezért kell nekem utána mennem. Akkor minden tökéletes lenne. Csak ő és én. Senki más.

Bátyám ölelő karjában találom magam. Egy pillanatig azt gondolom, Adam ölel ilyen erősen, ilyen védelmezően és szeretetteljesen, ám amikor megérzem Troy sajátos parfümjének illatát, egyből észhez térek, és felébredek az álomból. Ő már nincs itt, és nem is lesz. Értelmetlen várnom rá.

Felesleges.

A temetőben vagyunk. Hideg van, fúj a szél, és szürke felhők gomolyodnak az égen. Troy erősen szorítja kezem, nem enged el, még csak egy pillanatra sem.

Megállunk a koporsó mellett, megpillantom Adam szüleit. Patricia, az édesanyja, alig áll a lábán, férje, Gordon, tartja őt, bár ő sem úgy néz ki, mint aki képes egy helyben maradni. Könnybe lábadt szemmel figyelem őket, annyira szomorúak, annyira elveszettnek tűnnek. Talán elveszettebbek, mint amilyen én vagyok.

Nem merek odamenni hozzájuk, képtelen vagyok a szemükbe nézni. Lényegében én vagyok a hibás. Miattam halt meg. Biztos gyűlölnek, talán még a hátuk közepére sem kívánnak. Ha most odamennék hozzájuk köszönni, vagy épp beszélgetni, botrány törne ki, amit nem akarok.

Hamarosan megérkezik a pap is, és hozzákezd a miséhez. A minket körülvevő emberek áhítattal figyelik őt, isszák minden szavát, én viszont semmit sem hallok. Látom, hogy beszél, a kezével is tereget, de nem értek semmit. Elméletben egy légüres térbe kerülök, ahol eleinte rajtam kívül nincs senki. Lépteket hallok. Hangos, kopogó lépteket. Egyre hangosabbak és hangosabbak. Végül valaki megáll mögöttem.

– Naya, édesem. – Mély, dörmögős hangja úgy hatol a tudatomig, mintha épp most mondták volna el a rák ellenszerét.

– Adam – suttogom elhaltan, s miután felé fordulok, azonnal a nyakába vetem magam.
Annyira hiányzott, édes istenem, annyira hiányzott, hogy azt el sem lehet mondani.

Zokogni kezdek, könnyeimet az inge vállrészébe törlöm. Milliószor elsuttogom neki, mennyire szeretem, és hogy mennyire fáj a hiánya.

– Nem a te hibád, édesem.

Elhúzódik tőlem, tenyerébe veszi arcom, s hüvelykujjával letöröl egy elkószált könnycseppet.

– Dehogynem az enyém. Csak és kizárólag az enyém. Ha elmondtam volna, hogy csak pár napra megyek vissza, akkor még mindig... – ám ujját az ajkamra helyezi, ezzel belém fojtja a szót.

– Nem, Naya. Ez előbb-utóbb bekövetkezett volna. Lehet, hogy nem most, hanem évek múlva, de megtörtént volna.

– De... akkor is, Adam. Utálom magam, utálom, hogy nem leszel már velem. Nem bírom. Képtelen vagyok felfogni, és nem akarom, hogy igaz legyen – török ki elfojtott hangon.

– Ígérj meg nekem valamit, jó? – Hevesen bólogatva válaszolok neki. – Sose okold magad. Szeretlek, és örökké szeretni foglak, édesem. Mindig melletted leszek, csak nem úgy, ahogyan kellene. Lépten-nyomon ott leszek a fejedben, a helyzetekben, a döntéseidben, de leginkább itt bent. – Óriási tenyerét a mellkasomra helyezi, épp a szívem fölé.

– Nem akarom, hogy így legyen vége, Adam.

– Nem lesz vége, drágám. Örökké fog tartani. Az emlék, legalábbis. Örökké szeretni foglak, és tudom, hogy te is, még akkor is, ha már a szívedet másnak fogod adni. Egyszer majd rád talál az igazi, aki tényleg szeretni fog, és nem tesz másvalakit vagy valamit náladnál előbbre.

Egy utolsó csókot nyom ajkamra. Egy hosszú, szenvedélyes csókot, ami sokkal jobban fáj, mint bármi más.

Leeresztik a koporsót, Troy és most már Peter is mellettem van, s nem hagyják, hogy összeroppanjak. Nem tudom, mi lenne velem nélkülük. Troy mellkasára hajtom fejem, amikor elkezdik beföldezni a sírt. Hangosan zokogok, keserves hangom hangosabb, mint az éneklő, gyászoló tömeg.

A család az utolsó, aki megindul hazafelé. Csendben lépkedünk, senki sem szól a másikhoz. Fájó, nyílt seb az, amit Adam maga után hagyott, és az biztos, hogy nem fog egyhamar elmúlni. Talán sosem. Ki tudja?

– Naya? – hallok meg egy félszeg, csendes és remegő hangot.

Patriciat pillantom meg, az őt karon fogó Gordon pedig engem figyel.

– Én... én annyira... – Ám még mielőtt bármi értelmeset is kinyöghetnék, félbeszakítanak.

– Ne, kérlek ne! Ne mondj semmit. Tudjuk, hogy nehéz, nekünk is fáj – szól az asszony, s fájdalmasan elmosolyodik.

– Öt nappal ezelőtt a fiúnk azzal a címszóval jött haza, hogy meg akar házasodni. Kinevettük. Elkérte Patricia eljegyzési gyűrűjét, amit a bankban őriztünk évek óta. Megmondtuk neki, hogy kivesszük, de utána már nem tudott eljönni. – Gordon úgy néz rám, mint valami angyalra.

Nem fogom tudni elégszer megköszönni nekik azt, hogy nem hordanak le egy utolsó kis senkinek amiatt, amit a fiúkkal tettem.

Patricia a zsebében kutat, elővesz egy kis dobozt. A férjére pillant, a kezébe nyomja. A kis doboz ezután hozzám kerül.

– Neked akarta adni, Naya – mosolyodik el a férfi is. – Nem azt mondjuk, hogy hordd, de téged illet. Megérdemelted.

Ellenkezek, azonnal vissza akarom adni a gyűrűt, ami ugyan mesésen néz ki, de nem fogadhatom el. Csak még inkább felzaklatna.

Aztán végül nálam marad. Örökké az enyém lesz. A gyűrű is, Adam is, az emléke, a szerelme és a szíve is.