Mámor; Adam Gontier; befejezett

Nyolcadik fejezet

– Elmentem! – szólok bátyámnak.

Felemeli a kezében lévő fakanalat, s azzal integet. Cora befogta őt a konyhába, egész délelőtt ki sem mozdultak onnan, s ahogy elnézem, nem most fogják befejezni az ügyeskedést.

Becsukom magam mögött az ajtót, fejemre helyezem fekete kalapom, ellenőrzöm, hogy a táskám cipzárja biztos be van-e húzva, majd megindulok az egyik irányba. Egy teljes hét telt el az utolsó randink óta, és én egy percre sem dugtam ki a fejem a szobámból. Sógornőm elégelte meg az örökös depresszív hangulatomat, ezért jól gatyába rázott tegnap este. Igaz, az orromra kötötte azt is, hogy ő bizony megmondta, hogy össze fogok törni miatta, de egyetértek minden egyes szavával. Jobban kellett volna vigyáznom, és nem kellett volna ennyire a közelembe engednem.

Megrázom a fejem, elhessegetem a róla szóló gondolataimat, mosollyal az arcomon haladok a célom felé. Nyárváró hétvégét tartanak a városba, egy rakásnyi bazár nyílt a Márványtéren, az interneten lévő képek alapján sok remek dolgot tettek eladásra. Cora parancsolt rám, hogy muszáj elmennem, s felsorolt néhány dolgot, amit majd meg kell vegyek nekik is.

Lágy szellő fújdogál, hosszú szőke tincseim táncolnak a vállamon. A térhez érve elképedve mustrálom a tömeget, ami a bazárok köré van csődülve. Szinte nem is látni a kiárusított dolgokat, csak az embereket, akik egymás hegyén-hátán ott tolonganak a márványlapokon. Mélyen beszívom a hideg levegőt, s eldöntöm, hogy egy picit később visszatérek, hátha akkor kevesebben lesznek. Megállok az átjárónál, megvárom, amíg elmegy előttem két autó, s amikor szabad a terep, átmegyek a szemközti utcába. Régi építmények vesznek körül, amelyek nagyjából a huszadik század előtt épülhettek. Az első emelettől kezdődően már bérlakások működnek bennük, ám az alsó részlegeken éttermeket, kisboltokat nyitottak. Ez a fiatalok kedvenc helye, lényegében itt mindent megkapnak.

Az egyik kávézóba térek be, rendelek egy eszpresszót, és helyet foglalok az egyik kültéri asztal mellett. A többi asztalnál ülő emberek hangos eszmecseréje teljes mértékben elnyomja a halk zenét.

Gitárpengetést hallok. A vendégek többsége az utca felé fordul, s amikor én is követem őket, eláll a lélegzetem.

Adam az, a szökőkút szélén ül, kezében a gitárjával. Arcán többnapi borosta pihen, szeme alatt karikák húzódnak, hangja meggyötört, fájdalommal teli. Lehajtott fejjel énekel, csendben, kissé morogva, ám minden szavát tökéletesen megértem. Döbbent állapotban állok fel, remegő léptekkel közelítek felé. Kikerülök néhány embert, egyre közelebb és közelebb érek hozzá, hangja azonnal belefurakodik a fülembe.

Egy sokak által ismert dalt énekel, néhány mellettem álló ember vele dúdolja a sorokat. Hangsúlyosan ejti a szavakat, minden egyes betűt nyomatékosítani akar az emberekben, néhány, számára talán fontosabb mondatokat meg is nyom, erőteljesebben, indulatosan énekli őket.

– Egy egész életen át kerestem valakit... – Az utolsó szó kimondása után sóhajt egyet.

Összefacsarodott szívvel hallgatom őt, minden egyes szava az agyam legmélyére kerül, teljesen beleivódik a tudatomba. Sóhajtok egyet, majd még egyet, arcomról letörlöm a kibuggyant könnycseppeket. Irdatlanul fáj az, amit velem tett, az, hogy hazudott, de nem tudom érzelemmentesen végignézni, hogy miattam esik darabokra. Szeretem őt. Nem hagyhatom szenvedni.

– A szerelem egy érzés, Add, amikor én akarom, Mert most kívánlak – mormogja férfias hangján.

Alig kapok levegőt. Olyan kicsinek és védtelennek érzem magam a hatalmas tömegben, mint egy árva gyermek anyák napján. Figyelem a férfit, akiért még mindig mindent megtennék, figyelem az arcát, amely ennél megviseltebb már nem lehet, figyelem kissé remegő kezét, sötét, szinte már fekete ruházatát.