Mámor; Adam Gontier; befejezett

Kilencedik fejezet

Egy nappal az indulásom előtt jutok el arra a pontra, hogy muszáj elmondanom neki az indulásom dátumát. Az elmúlt két napon bejártuk az egész várost, Adam a legromantikusabb helyekre szervezte a találkozókat, a legelképesztőbb helyeken szeretkeztünk. Boldog vagyok mellette, és rajta is látszik, hogy már nem ugyanaz az ember, aki az érkezésem előtt volt. Az arca is kivirult, s elmondása szerint az utóbbi napokban nem is ivott és a fűhöz sem nyúlt. Szédítő a tudat, hogy mindezt miattam csinálja. Miattam mond le a szerek adta bódulattól, a banda szerint most sokkal életvidámabb, mint amikor be van szívva.

Troy tegnap ismét kiverte a hisztit, és az arcomba vágta, hogy felelőtlen vagyok, és gyerekesen viselkedek. Képtelen felfogni, hogy boldog vagyok mellette, és hogy ez életem egyik legboldogabb időszaka. Nem raktak ki a lakásukból, hisz itt már csak napjaim vannak hátra, na meg, azt mégsem akarták, hogy végleg Adamhez költözzek. Így sem örültek annak, hogy szinte minden időmet csak vele töltöm, attól meg végképp a falra másztak volna, ha hozzá is költöznék. Kezdték elfogadni, hogy együtt vagyunk, Easther pedig kénytelen volt bevallani, hogy Adamen is látszik változás. A banda is áldását adta ránk, ettől pedig csak még inkább emelkedett mindkettőnk életkedve.

Adam tényleg megváltozott. Az elmúlt napokban két dalt is írt, mindkettőt előbb nekem, s majd csak utána mutatta meg a többieknek. Az arca is vidámabb, mint eddig volt, a próbákon is sokkal jobban odatette magát.

A szobámban vagyunk, én az ágyon terülök el, ő pedig a széken ül, s mobilozik. Ismét beindult a facebook oldaluk, rengeteg képeket rakott ki a próbákról, meg úgy mindenről és mindenkiről, egy-két felkérést is kaptak nagyvárosokból, amelyeket el is fogadták. Június elején turnézni is mennek, amely egész nyáron tartani fog. A számítógépen babrálok, elküldök egy e-mailt a főnökömnek, amelyben tájékoztatom őt a nekem adott munka eddigi megtervezett részleteiről, valamint a többi elméletemről. A minap megkaptam tőle az alaprajzot, amit ki is nyomtattam magamnak, hogy jobban fel tudjam térképezni a jövőheti munkámat. Kétszintű lakás, hatalmas beltérrel, s az összeg, amit fizetnek érte, túl magas ahhoz, hogy egyben kimondjam.

– Rendeljünk kaját, vagy menjünk el étterembe? – kérdezi hirtelen, mire felkapom a fejem.

Pár pillanatig gondolkodom, megvakarom az állam, majd kinyögöm a választ: – Inkább rendeljünk.

– Mihez van kedved?

- Hm, talán egy kis olaszhoz – vigyorodok rá, amit azonnal viszonoz.

Feláll, kiveszi zsebéből a telefont, s miközben kikeresi az étterem számát, elkezd sétálni a szobában. Megáll az éjjeliszekrényem előtt, a bekeretezett kis kori képeket figyeli. Akad olyan, amelyen Troy-al vagyok, de olyan is, amelyen Eastherel. Elmosolyodik, nevetőráncokat fedezek fel szeme sarkában. Visszateszi őket a helyére, s már indulna meg felém, amikor megpillant valamit. Arca elsötétül, szeme összeszűkül, nem vesz levegőt. A kezébe kapja azt, amit eddig oly csúnyán figyelt, elkezdi tanulmányozni.

A repülőjegy. A francba.

– Meg... meg tudom magyarázni. – Keresem a szavakat, de úgy makogok, mintha épp most tanulnék meg beszélni.

Nem néz rám, kifújja a levegőt, látom, hogy ideges. Nagyon-nagyon ideges.

– Meg? Arra kurvára kíváncsi vagyok – vicsorog rám.

Teljesen elborult az agya. Ilyennek még sosem láttam, félek tőle.

– El... el akartam mondani – kezdek mentegetőzni, ám minden próbálkozásom haszontalan.