You must choose - Sam and Colby (BEFEJEZETLEN)

11. fejezet

Kedd. Nem... nem mondok semmit.

A napom teljesen átlagos volt, az utóbbi időben senki nem foglalkozott nagyon velem, Lele és Alli valami barátjukhoz utaztak, a fiúkkal ugyebár nem vagyok jóban annyira, Sam pedig eltűnt. Nem találtam a suliban, hiába rajzoltam sokat. Oké, tudom, hogy ez így elsőre összefüggéstelen, de gondoljatok csak bele! Sammel mindig akkor találkoztam össze, amikor rajzoltam. Úgyhogy fogalmam sincs mi van vele.

Ma azonban KEDD volt, ami azt jelentette, hogy Colby Idióta Brock nálam tanul.

Alig vártam már a délutánt, hogy a suli legmenőbb tagja nálam legyen, az én szobámban, az én ágyamban, és aztán elcsábítsam, összejöjjünk, összeházasodjunk és gyerekeink legyenek. Ja, nem! Az nem is én vagyok, hanem valamelyik üres fejű liba, akiket én csak tucat lányoknak szoktam nevezni. Tudjátok, az IQ bajnok, rétegesen ányalt, színes személyiséggel. Hoppá, ez már megint nem a jó példa volt.

Utolsó órám spanyol volt. Onnan egyenesen hazafele vettem az irányt, hátha nem találkozom Mr. Öntelttel, és megúszom a kínos szitut. Csakhogy nem volt ilyen szerencsém. Colby ott várt az iskola kapujában. Mikor meglátta, hogy nem állok meg köszönni, hanem figyelmen kívül hagyva tovább sétálok, észbe kapott és felzárkózott mellém.

-Hé Hunterpain!-"szólított meg".
-Mivan?-forgattam dühösen a szemem.
-Végig ilyen leszel?
-Igen-vágtam rá.
-Oké. Amúgy mi is nálad ez a para vagy mi, ha emberekkel kell beszélgetned?-kezdett társalogni.
-Na ide figyelj! Utálok másokkal beszélni, utálok a figyelem középpontjában lenni, és te rángattál bele ebbe az egész "én menő vagyok" dologba-mutattam idézőjelet az ujjaimmal -szóval rohadttul nem bírlak. Vágod? És lehet, hogy nem sokat beszélek, de ütni az attól még tudok, és te éppen közel vagy ahhoz, hogy megüsselek-daráltam le egyszerre, majd amikor befejeztem, és észbe kaptam, elpirultam, és lehajtottam a fejem.
-Jól van Hunterpain, nyugodj le! A végén még többet fogsz beszélni, mint eddig összesen.
-Ne hívj Hunterpainnek!-förmedtem rá.
-Miért, Hunterpain?
-Mert a piás apám volt Hunterpain. Én nem vagyok Hunterpain. Ki nem állhatom ezt a nevet.
-Akkor mi vagy?
-Day.
-Day. Érdekes. Ott vagyunk már Napocska?

A sírás kerülgetett. Colby síkhülye. A sun az égitest, a day pedig a huszonnégy óra. Oké, nem Colby borzalmas nyelvtana miatt kerülgetett a sírás, hanem mert olyan neveken szólított, ami rossz emlékeket juttatott eszembe. Hunterpain, Napocska... nem mellesleg arra kényszerít, hogy vele legyek. Nem akarok vele lenni. Miért nem megy a pompom lányokhoz és nyáladzik utánuk?

-Ez az?-kérdezte Colby, merthogy a nagy gondolkodásom közepette elértúnk hozzánk, csak éppen megálltam az udvar előtt.

-Igen-morogtam kínomban, majd kinyitva az ajtót beengedtem az ördögöt a mennyországomba.