BETTER ♡ RÁCZ GERGŐ

BEVEZETŐ

Demi Lovato – Stone Cold

Viola...

Senki sem tudta, mi jár annak a nőnek a fejében, aki a sarki kávézóban ülve, a vázlatfüzete felé görnyedve alkotott. Senki nem tudta, mit vagy kit. Olyan békés volt, senkit se zavart ott. És őt se zavarta senki.

Egészen addig a napig...

Viola magassarkúja kopogott a járdán. Vékony, fekete boleróját összehúzta magán, ami érthető volt; hisz Budapest utcáit szél söpörte végig, ami szőkére melírozott tincseit is az arcába sodorta.

Kezében a szokásos vázlatfüzete pihent, aminek lapjait szintén felszántotta az erős fuvallat. Szitkozódva kisöpörte arcából a tincseket és a vállán pihenő táskájába gyömöszölte a füzetet.

Megérkezve a kávézóhoz, bement az aranyos üvegajtón, ami felett csengő jelezte, hogy új vendég érkezett.

A pult mögött álldogáló Kata azonnal odakapta a fejét és elmosolyodott, amint meglátta, ki az.

A kávézó nem éppen volt nagy – csupáncsak pár száz négyzetmétert foglalt el. Nem sok embert vonzott ide, talán ezért szerette ezt a helyet ő is ennyire.

A pulthoz sétált, miközben előkotorta a táska legmélyéről a pénztárcáját.

– Szia – üdvözölte Kata, aki egyik kezével a pultnak támaszkodott. – A szokásos?

– Igen, köszönöm – válaszolt neki bólintva, majd előszedte az erszényéből a szükséges összeget.

Viola minden alkalommal lattét rendelt. A minden alkalom akkor kezdődött el, amikor felköltözött Pestre. Azelőtt Győrben lakott egy kis faluban, ám mióta a szüleivel összeveszett, idejött, hogy új életet kezdjen.

Pár perccel később megkapta a már hőn áhított kávéját, így már nyugodt szívvel leülhetett a törzshelyére, ami az ablak mellett helyezkedett el.

Előhalászta a rajzait, majd a tolltartóját és körbe nézett, hogy ihletet gyűjtsön. Annyi embert lerajzolt már úgy, hogy azok nem is tudtak róla... De szerette őket titokban figyelni. Bármilyen átlagosnak tűntek, úgy vélte, mindenki különleges valamilyen szinten.

Feltolta orráról a szemüvegét, miközben még mindig a kávézóban lévő embereket figyelte.

Annyira elbambult, hogy észre sem vette, hogy valaki helyet foglalt előtte.

A férfinek karakteres arca volt, állán rövid borosta húzódott. Ajkai teltek voltak, szemei se túl nagyok, se túl kicsik. Sötétbarna haja kicsit fel volt zselézve, többi a homlokába lógott. Nem nézett ki harmincötnél többnek.

Az idegen szinte mágnesként vonzotta Viola tekintetét.

A férfi épp egy újságot olvasott, miközben a kávéját kortyolgatta. Nagyon belemélyülhetett a cikkbe, hisz le sem vette a szemét az írásról.

Mintha viszont megérezte volna, hogy valaki őt kémleli, így amikor felnézett a nő smaragdzöld íriszeivel találkozott.

Óvatos mosolyra húzta a száját, mire Viola csak elvörösödve lehajtotta a fejét és rajzolgatni kezdett egy tájat.

Szőke melliros, vállig érő haja hátul hiába volt felkötve kicsit, így is a szemébe lógott, ahogy rágörnyedt a lapra, ahol épp a füvet kezdte rajzolni.

A férfi folytatta az olvasást, miközben félszemmel a hölgyet nézte.

Fehér bőrén megcsillant a napfény, ahogyan elmerülve a saját kis világában firkálgatott.

Ajkát összeszorította, majd kezébe vette a radírját és kitörölte azt, amit elrontott. Már ez a mozdulata is művészi volt. Túlságosan.

Kisöpörte szőke haját a szeméből, majd párszor beletúrt, emiatt a férfinek az ajkába kellett harapnia.

Viola pedig akaratlanul is a nyakában csüngő nyaklánchoz ért, miközben már az eget rajzolta.

A fehér ingén elhelyezkedő ezüst ékszert az édesapjától kapta harmincharmadik születésnapjára. Az volt az utolsó közös ünneplésük.

A zöld szempárban akaratlanul is könny keletkezett, amit feltűnés nélkül ki is dörzsölt a szeméből. Nem szabad sírnia. Főleg nem egy idegen előtt.

Idegesen dobolt az ujjaival, míg a másik keze éppen rajzolt.

A férfi felnézett a papírokból és egy pillantást vetett a készülő rajzra, majd elmosolyodott.

– Rajzoljon le engem is – szólt a munkába épp belemélyülő nőnek, aki csak felkapta a fejét és körbenézett, hogy valóban neki szólt-e a mondat.