BETTER ♡ RÁCZ GERGŐ

második évad ;; ötödik

Halsey – Eyes Closed

Nem túloztam azzal, amikor azt mondtam, hogy mindent elvett tőlem az a kapcsolat. Nem csak a szüleim bizalmát, hanem azt a helyet is, ahol addig laktam, azt a helyet, ahol harminc évig minden egyes éjszaka álomra hajtottam a fejem.

Igazából fogalmam sem volt merre megyek. Csak arra emlékszem, hogy a bőröndömmel és egy útitáskával fagyoskodtam a buszállomáson és azon gondolkoztam, hogy mit rontottam el.

A késő esti buszok és vonatok tele voltak bulikból jövő vagy bulikba igyekvő fiatalokkal. Egy közös volt mindannyijukban; boldogok voltak, ami rólam kevésbé volt elmondható. Mindannyian csak sejthették, hogy mi vár ma rájuk.

A hideg, novemberi levegő áthatolt a csontjaimon, már-már a vénáimban éreztem. Minél jobban próbáltam összehúzni magamon azt a kis fekete bolerót, amit még otthon kaptam fel. Hiába voltam egy zárt épületben, ahol elvileg fűtöttek is, még is remegtem.

Azt szerettem volna, hogy valaki beszéljen hozzám. Hogy valaki megnyugtasson és biztosítson arról, hogy lesz hova mennem, felesleges aggódnom. De nem volt senkim és erre abban a pillanatban döbbentem rá. Semmi és senki nem kötött többet ehhez a városhoz, senki nem marasztalt, hogy maradjak.

Fogalmam sincs, hogy mi vett rá arra, hogy felálljak és a jegypénztárhoz sétáljak, venni egy jegyet Budapestig. Igazából talán nem is gondolkoztam azon, hogy mit teszek vagy hova megyek; úgy gondoltam, hogy ideje egy teljesen új életet kezdenem, amiből minden kéretlen személyt ki fogok zárni és független leszek.

Ahogy nőtt a távolság, annál inkább azt éreztem, hogy a gondjaim elhalványulnak és elvesznek a világegyetemben.

Az egész világom neki adtam, minden darabját. Hozzám jött, amikor szomorú vagy csalódott volt, engem keresett akkor is, amikor segítségre volt szüksége. De ott hagyott a megtört bizalom keserű ízével és kényszerített arra, hogy gyáva módon elmeneküljek ebből a városból és minden gondomat ott hagyjam azon a barna falócán, a váróteremben, ahol másfél óráig fagyoskodtam.

Aznap este a zötykölődő vonat ablakából kinézve, megígértem magamnak, hogy holnaptól minden más lesz és így is lett.

Életem legjobb döntése volt, hogy felültem arra a vonatra és új életet kezdtem, anélkül, hogy bárki is beleszólt volna. Végre egyszer az életben szabad lehettem és azt tehettem, amit akartam.

- Fel kell hívnunk a rendőröket – suttogta a fülembe, mire a vér is megfagyott bennem. Sosem volt jó kapcsolatom a szüleimmel, de sosem akarnám őket börtönben látni.

- Csak utánuk kell mennünk – szorítom össze kiszáradt ajkaimat, miközben a saját ötletemet tervezgetem.

- De fogalmunk sincs, hogy hol lehetnek most és merre mehettek.

- Az irány nem is fontos. A cél az. – szabadítom ki magam a kezei közül és felállok. Letörlöm kézfejemmel a könnyeimet az arcomról és hajamat a fülem mögé tűröm. – Indulunk?

Úgy nézhetek ki, mint egy türelmetlenkedő kisgyerek, hiszen látom a Gergő megbúvó apró mosolyt. Most már nem is attól félek, hogy valami baja esik a kislányomnak, hanem attól, hogy olyan dolgokat fognak neki mondani rólam, amikre talán örökre emlékezni fog és később emiatt fog eltávolodni tőlem. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy a nagyszülei a jó emberek ebben a történetben. Bármit megadnék, ha olyan szüleim lennének, akiket képes lennék bemutatni Lilinek, de ez nem rajtam, hanem rajtuk múlt. Arról természetesen tudtak, hogy gyermekem van és, hogy boldog vagyok. Hogyne tudták volna! Arra a pillanatra vártak, hogy mikor tudnak keresztbe tenni nekem. Ez a tudat meg elképesztően fájt. A saját szüleim tették ezt, a saját szüleimben nem bízhattam meg soha...

Rövid elmélkedésem alatt észre sem vettem, hogy Gergő már összepakolta a bőröndjeinket és indulásra készen áll. Megszorítottam a kezét, a másikba pedig a bőröndömet vettem, majd kiléptünk a szobánkból, ezzel végleg búcsút intve annak a tévhitnek, hogy mi most egy hétig ki fogunk kapcsolódni ezen a helyen. Helyette felfordult az életem teljes egészében.

Az a pár perc, amíg a földszintre értünk, az óráknak tűnt. Gergő a pultra csúsztatta a kulcsot, majd csak annyit közölt a recepcióssal, hogy minden rendben, meg van a lányunk. Ez azért erős túlzás volt, de mégsem mondhattuk azt, hogy a szüleim úgymond elrabolták a lányomat, mert a semmiből a Balatonra csöppentek.

Az autónk nem messze a szállodától parkolt. Beraktam a bőröndjeinket a csomagtartóba, az utazótáskáinkat pedig a hátsó ülésre csúsztattuk be.

Beszálltunk a járműbe, Gergő pedig beindította a motort. Lassan és óvatosan tolatott ki, erre mindig figyelt, sosem akart balesetet okozni. Ezt rettenetesen tiszteltem benne, hiszen itt is megmutatkozott, hogy mekkora szíve van.

- Készen állsz? - kérdezte tőlem kedvesen.

- Igen, azt hiszem – bólintok aprót, majd behunyom a szemem, mikor érzem, hogy a jármű elindul az úton. Lehúzom résnyire az ablakot, majd engedem, hogy a kellemes, nyári szellő borzolja össze szőke hajamat és szemeimbe fújja a tincseket.

- Tudod... Gyönyörű vagy – suttogja Gergő, de én tökéletesen hallom. Elmosolyodok rajta, majd a sebességváltón pihenő kezére helyezem az enyémet is.

Képtelen vagyok felfogni, hogy vajon hogyan tudja elérni minden helyzetben azt, hogy megnyugtasson. Hogyan tudja kontrollálni az érzéseit és erős maradni, noha belülről meg szétszedi a fájdalom? Hogyan tud ennyire pozitív lenni és segíteni másoknak, úgy is, hogy maga elé helyezi őket. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy csodálom őt, minden szempontból.