BETTER ♡ RÁCZ GERGŐ

második évad ;; epilógus

dodie – i knew you once

Valószínűleg elszenderedhettem a két órás úton, mert arra eszméltem fel, hogy Gergő megsimítja a vállam.

- Merre? – kérdezi kedvesen. Nagyot ásítva kinézek az ablakon, ahol egyre ismerősebb épületek bukkannak fel.

Elmondom neki az instrukciókat, majd csak aprót bólint és lefordul azon az úton, amit említettem.

Az üvegnek támasztom a fejem és próbálok arra gondolni, hogy mit fogok mondani a szüleimnek, ha odaérünk. A fejem viszont majd széthasad a hirtelen belé nyilalló fájdalomtól. Behunyom a szemem és hagyom, hogy a gondolataim sokasága ellepje az agyam minden részét.

Annyi minden máshogy alakulhatott volna. Kezdve attól, hogy összevesztem a szüleimmel, odáig, hogy most a lányomat elrabolták. De ki mondta, hogy élni könnyű? Valószínűleg minden dolognak oka van. Mármint én szentül hiszek abban, hogy valami nem csak megtörténik, hanem egy nyomós oka van.

- Jól vagy? – Gergő hangja tele van félelemmel. Csak vállat vonok a kérdésére. Hogyan lehetnék jól egy ilyen helyzetben?

Hirtelen megállítja a járművet, mire kinyitom a szemeimet. Az a ház, amit évek óta nem láttam. Az a hely, ahol soha többet nem lennék képes álomra hajtani a fejem. Minden rossz emlékem ide köt.

Gergő kiszáll mellőlem, majd én is erőt veszek ahhoz, hogy kinyissam az ajtót. Egész végig azt hittem, hogy az út lesz a legnehezebb, de tévedtem. Annyira kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, mintha ki lennék szolgáltatva valakinek. Igazság szerint ki is voltam. A saját szüleimnek.

Becsapom a jármű ajtaját, majd a vaskapuhoz lépek és lenyomom a rozsdás kilincset. Tudom, hogy mindig nyitva hagyják, ezért igazából bárki be tudna osonni a telkükre. Valahogy a szüleimet úgy tűnt, hogy ez érdekli a legkevésbé.

- Viola! De rég láttalak! – egy ismerős hang üti meg a fülemet, azonnal megismerem a gazdáját. Kővé dermedek és tekintetemmel a férjemet keresem, de minden homályos. Pulzusom az egekbe szökik és próbálok nem sírni, bár egyre nehezebb.

- Mit keresel itt? – suttogom erőtlenül, mire csak felnevet.

- Én még itt lakom Győrben, veled ellentétben – érzem, hogy minden egyes szava a gúnyos és ő is ellenem van, noha nem én tettem tönkre az ő életét, hanem ő az enyémet.

- Te voltál az oka, hogy elköltöztem – sziszegem, mire csak erőltetetten felkacag.

- Ugyan már. Sosem szerettél itt lakni. Csak szívességet tettem.

- Azzal tennéd a legnagyobb szívességet, ha most eltűnnél innen.

Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt most, de meg sem várom a válaszát, inkább a ház felé megyek és bekopogtatok az ajtón. Gergő időközben újra mellém kerül, én pedig biztonságban érzem magam. Nem nézhetek hátra, így percről percre nyugtalanabb vagyok.

Amikor két perc múlva sem nyitnak ajtót, újra megpróbálom. Pár pillanat múlva az ajtó kitárul és kislányom kiszalad rajta. Leguggolok és erősen magamhoz szorítom apró, törékeny testét és a hátát simogatom, miközben még mindig a könnyeimmel küszködöm.

- Miért tették ezt? – hallom meg férjem hangját, amiből arra a következtetésre jutok, hogy már ők is az ajtóban állnak.

- Mindannyian tudjuk, hogy Viola alkalmatlan a gyermekvállalásra és... – anya már épp a véleményét kezdi el felvezetni, amikor visszaegyenesedek.

- Alkalmatlan? – kérdezem dühösen. – Egészen kiskoromtól kezdve a veszekedéseteket kellett hallgatnom, ezek után én lennék a rossz szülő? – Apa már épp szólásra nyitja a száját, de nem engedem, hogy közbe szóljon. – Mégis mire volt jó ez nektek? Mikor unjátok meg azt, hogy mindig beleavatkoztok az életembe? Mikor fogadjátok el azt, hogy boldog vagyok?

Meg sem várom a válaszukat, megfogom kislányom és a férjem kezét és faképnél hagyom őket. A kapunál kikerülöm a hívatlan vendéget, aki ennek az egésznek szem-és fültanúja volt.

Segítek beszállni Lilinek az autóba, aki folyamatosan azt kérdezgeti, hogy most mi fog történni. Én csak rámosolygok és azt mondom, hogy minden rendben lesz.

Csak boldog szeretnék lenni.