Out of my limit [L.H.]

Prologue

Drága Luke Hemmings!

Már lassan öt esztendő telt el azóta, hogy utoljára láttalak, mégis úgy élsz a tudatomban, mintha még mindig mindennap együtt indulnánk el a házunk elől az iskolába. A fejemben, még mindig az a csibész 14 éves fiú vagy, aki mindig megvédte a szegény kis esetlen Elizabethet, azaz engem. Persze azóta felnőttél, ahogy én is, és egy eszméletlen helyes srác lett belőled, akikért tinilányok milliói olvadoznak.

Sose gondoltam volna, hogy egyszer rá fogom magam venni arra, hogy megírjam ezt a levelet, hiszen oly rég nem beszéltünk már. Nem is tudom, hogy hogy gondoltam, hogy eljuttatom hozzád, talán majd megkérem anyukád, hogy adja oda neked. Én nem vagyok képes szembe nézni veled. Most jöhetnék azzal, hogy haragszom rád, de ez így nem lenne teljesen igaz. Mikor ott hagytál az utca közepén, azzal a mondattal, hogy muszáj elmenned a banda érdekében, akkor tényleg rettenetesen dühös voltam, és haragudtam rád. Sajnálom, hogy ennyire kiakadtam, de mit tehettem volna? Közölted, hogy itt hagysz egyedül, és én kétségbe estem. Mi lesz velem nélküled? Egy idő után a haragomon felülkerekedett a szomorúság. Rájöttem, hogy elvesztettelek, és még csak nem is méltó módon búcsúztam el tőled. Nem kívántam sok sikert, és nem öleltelek meg még egyszer utoljára. Most már fölösleges erről írnom, hiszen ami elmúlt az elmúlt. Tudtam, éreztem, hogy be fogtok futni a fiúkkal, kétség sem fért hozzá, hiszen elképesztően tehetségesek vagytok. Igazam lett, nem? Életeteket talán legjobban meghatározó turnéján vagytok éppen, és én vagyok a legboldogabb, hogy ez így van. Büszke vagyok rád Lukey, remélem tudod, még ha nem is vagyok melletted, hogy elmondhassam. Ha tehetném visszaforgatnám az időt, és azon a napon teljesen máshogy viselkednék. Akkor talán még ma is tartanánk a kapcsolatot, bár kitudja? Az életet csak részben irányítjuk mi. Remélem azért még egyszer az életben láthatlak élőben is hiszen a tévé képernyőn már eleget pillanthattalak meg. Még ha csak egy koncerten is, de olyan jó lenne látni téged. Még egyszer.

Hiányzik az a hülye fejed, ahogy mindig kinevetsz, ha valami ostobaságot csinálok. Hiányzik, hogy mellettem legyél, ha valami baj van. Hiányzik az, hogy nem tudsz megvigasztalni, és, hogy nem bújhatok hozzád. Hiányoznak az esti film maratonok, amikor megállás nélkül tömtük magunkba az egészségtelenebbnél egészségtelenebb kajákat és üdítőket, miközben csak feküdtünk és bámultuk a tévét. Hiányzik az, hogy reggel suliba induláskor kilépve a kapun megpillantsalak, és együtt induljunk el. Hiányoznak az együtt töltött tanórák, mikor már a tanár sem bírt rávenni, hogy abbahagyjuk az ökörködést. Elég sok minden hiányzik. De tudod mi a legjobban? Te...Te hiányzol.

Szeretettel,

Beth