Out of my limit [L.H.]

Chapter 7.

Az utóbbi években sose voltam jó alvó, így nem nagyon csodálkoztam, hogy még sötét volt odakint, mikor kinyitottam a szemem. Éjjelente akár háromszor-négyszer is fel kelek, és ez ellen a mellettem szuszogó fiú sem tehetett semmit. Hiába gondoltam, hogy majd ha vele hajtom álomra a fejem, akkor nyugodtan aludhatok, sajnos csalódnom kellett. Luke természetesen nagy szerepet játszott abban, hogy rossz alvókám van, akkor tájt kezdődött ez, mikor itt hagyott, épp ezért bíztam abban, hogy most már más lesz.

Egy beletörődő sóhajjal másztam ki az ágyból, azzal a céllal, hogy kimegyek inni, hátha utána hamarabb vissza tudok aludni. Csendesen settenkedtem ki a szobából, nem akartam megzavarni Hemmo álmát, mert mindig morcos, ha felébresztik. Bár már lehet kinőtte. 

A konyhába érve megittam egy pohár vizet, majd gyorsan vissza is lopakodtam a szobába, ahol az éjjeli szekrényről felkapva a telefonomat, leültem az ablak előtt lévő kis díványra. Kényelmesen hátradőltem, majd levéve a telefonom képernyőjének fényerejét vesztem el az internet világában. Ha felkelek általában egy jó félórát még úgyse alszok, így ilyenkor ezzel a hasznos tevékenységgel ütöm el az időt. Elsősorban a twitterre mentem fel, ahol megnéztem a feltöltött közös képünkre a reakciókat. Voltak, akik nagyon aranyosakat írtak, de persze negatív is érkezett bőven. Azzal viszont mindenki egyetértett, hogy tuti együtt vagyunk. Érdekes, hogy mindenki ezt feltételezi, pedig semmi igazságalapja nincs, de persze tudom, hogy kívülről ez jön lesz. Mondanám, hogy zavar, de ha Luke nem foglalkozik vele, akkor én minek tegyem. 

Ijedten kaptam a tekintetem az ágy felé, ahol a fiú mocorogni kezdett, így gyorsan lezártam a telefonom. Szerencsére nem ébredt fel, de nagyon meglepődtem, mikor megszólalt.

- Beth - suttogta, de mivel csukva volt a szeme, tudtam, hogy álmodik. Melegség áradt szét a testemben arra a gondolatra, hogy rólam álmodik. Imádtam ezt a srácot.

Még mindig mosolyogva néztem ki az ablakon, ahol a csendes utcát figyeltem. Minden olyan nyugodt volt, hogy kellemes volt elveszni benne. Gondolataim akaratlanul is a jövőre terelődtek. Furcsa a gondolat, hogy itt fogom hagyni anyáékat pár nap múlva, de tudom, hogy meg kell tennem ezt a lépést a jövőm és a karrierem érdekében.

Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, mire gyorsan arra kaptam a fejem. Egy kócos hajú, fáradt tekintetű fiú tekintett le rám. Nem akartam felébreszteni, de úgy látszik mégiscsak sikerült.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni, csak nem tudtam aludni - mentegetőztem, majd kicsit arrébb csúsztam, hogy ő is le tudjon ülni. 

- Miért nem tudsz aludni? - Leült mellém, majd maga elé húzott, így félig az ölében ültem. Elmondtam neki, hogy miért is keltem fől, majd mondtam neki, hogy feküdjön vissza, de nem akart. 

- Gyere - felállított, majd karon ragadott és kifele kezdett húzni.

- Hova megyünk? Nehogy felébresszük a többieket! - suttogtam idegesen, miközben lesasszéztunk a lépcsőn és a nappaliba érkeztünk. A három fiú egymás hegyén-hátán voltak a kihúzható kanapén, egész vicces látványt nyújtottak. Michael hátravetett fejjel szinkronban horkolt a rajta keresztbe fekvő Calummal, míg Ashton az ágy szélére volt száműzve, és fél teste lelógott a bútorról. Luke nem bírta ki, hogy ne csináljon róluk egy-egy fényképet, majd mielőtt még kimentünk volna odalopakodott Michaelhöz. Én karba tett kézzel vártam őt, nem igazán láttam semmit, csak az utcáról szűrődött be egy csöppnyi fény. Luke visszatartott röhögéssel fogta be a fiú orrát, aki pár másodperc múlva felhorkantott és kipattantak a szemei. A bűnös levágta magát a földre, míg én gyorsan a fal mögé szaladtam, hogy ne vegyen minket észre. 

- He? - nézett körbe idétlenül, nagyokat pislogva, s álmosan Mike, keresve a felébresztőjét. Eközben Luke idekúszott hozzám. Michael végül csak megvonta a vállát, fejét ugyanabba a fájdalmas pozícióba helyezte, majd már vissza is aludt. Hát neki nem volt ez olyan nehéz, mint nekem.

Luke röhögve húzott maga után ki a kertbe, amit nem értettem. Látta rajtam a hezitálást, de határozottan bólintott és nem engedett el. Kiérve a hintaágyhoz mentünk, majd az ott lévő pokrócot felkapva, leült. Az ölébe húzott és ránk terítette a meleg takarót, ami védett az éjszakai, kissé csípős levegőtől. Megnyugtató volt itt kint ülni, nem szóltunk egy szót se. Szorosan hozzábújtam, hogy ne fázzak annyira, mire ő még jobban magához húzott. Fény nem nagyon volt, csak a kertben elhelyezett egy-egy lámpa volt a világítás, de ez pont elég volt ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk, és lássuk egymást.

- Beth - Pár perc után ő törte meg a köztünk beálló csendet.

- Hm? - pillantottam fel rá, és belenéztem a szemébe. A félhomály miatt nem teljesen láttam, de a csillogó kék szemét nem tudtam volna nem észrevenni. 

- Milyen volt ez az öt éved, amiről lemaradtam? - Azt hiszem ez volt az a kérdés, amire még én se igazán tudtam a választ. Nem lehet elmondani, hogy milyen volt. Egyszerre volt szörnyű, de mégis elviselhető, lassú, de mégis ahhoz képest hamar elszállt. Ha egy hete megkérdezik tőlem, biztos, hogy rávágtam volna, hogy borzalmas, de most már nem így gondolok rá. Meg kellett történnie ennek a sok rossznak ahhoz, hogy most itt legyünk. 

Egymás szavába vágva kezdtük el mesélni a véget nem érő történeteket az elmúlt évekről, de inkább ő volt az aki rengeteget mesélt, hiszen mégiscsak ezerszer izgalmasabb élete volt, mint nekem. Órákon át beszélgettünk, nem foglalkoztunk azzal hogy aludnunk kellene, vagy hogy hideg van. Egymáshoz bújva társalogtunk, volt hogy komolyra fordult a szó, hiszen olyan téma merült fel, de volt, hogy alig bírtam visszafojtani a visításomat, akkora baromságokat mondott. Kellett ez nekünk, borzasztó régóta nem éreztem magam ilyen jól, és ezt csak neki köszönhetem. Nem tudom mióta ez volt a legszebb éjszakám, még ha majd összeestem is a a fáradtságtól. Végül átvette rajtunk az uralmat az álmosság, és fogalmam sincs mikor, talán már majdnem hajnali ötkor, de ott kint a hintaágyon, elég fura pózban, egymást átölelve aludtunk el újra a mai éjszaka folyamán. 

Sziasztok!
Tudom, elég rövid lett és unalmas, és én inkább nevezném csak egy kis szösszenetnek, de ígérem a következő hosszabb lesz! :)
Addig is, örülnék, ha hagynátok magatok után nyomot! :)
xx