Out of my limit [L.H.]

Chapter 6.

- Elbasztam. Még szépen fogalmazva is csak így tudom neked megmagyarázni, hogy mit tettem. Mikor azon a napon otthagytalak az utca közepén tudtam, hogy a tied és a saját szívemből is egy darabot téptem ki. Sőt igazából én neked adtam azt a darabot. Vigyáztál rá. El kellett mennem, nem hagyhattam cserbe a fiúkat, valamint a saját álmomat is meg akartam valósítani. Csalódott voltam, hogy Te meggátolnál ebben, de most már megbizonyosodtam róla, hogy nem azért mondtad azokat a dolgokat. Nem írtam, nem hívtalak fel, nem kerestelek. De te sem. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán hallani szeretnél-e rólam, gondoltam, ha valami érdekel Anyától megkérdezed. Gyorsan, de más szempontból pedig csiga lassan vánszorgott az idő, és megőrjített a tudat, hogy nem vagy mellettem. Makacs voltam, nem érdeklődtem utánad, és ezzel követtem el a legnagyobb hibát - sóhajtott egy nagyot, és idegesen rágcsálta a piercingjét. Eddig lehajtott fejjel, a cipőmet mustrálva hallgattam Őt, most azonban felkaptam a fejem, és egyenesen csillogó kék szemébe néztem. - Mikor megkaptam a leveledet, újból tudatlan voltam. Ennyi idő után végre írtál! Te adtad meg magad hamarabb, és tetted arrébb a büszkeségedet azzal, hogy felkerestél. De nem válaszoltam. Sose tudnám rendesen megmagyarázni, hogy miért nem írtam én is neked egy levelet. Abban azonban biztos voltam, hogy nem papíron keresztül szeretném közölni veled ezt az egészet. Ennél te sokkal többet érdemelsz. Valamint úgyse lettem volna képes szavakba önteni a mondanivalómat, hiszen ismersz. Most is csodálkozom, hogy nem makogok össze-vissza, egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy mit is kellene mondanom, de teljesen felesleges volt, hiszen tök mást hadoválok most is, mint amit elterveztem. Nem vagyok a szavak embere, tudod jól, és ez elég furán hangzik, hiszen több tucat zeneszöveget írtam már, de az teljesen más. Most valahogy mégis sikerül bocsánatot kérnem, még ha tudom is, hogy felesleges. Mert bár mindketten sok hibát követtünk el, talán nincs értelme ezen rágódni. Legalábbis én nem szeretnék. Az elmúlt öt évben hiányzott egy darab belőlem, és most érzem újra, hogy teljesen önmagam vagyok. Melletted. Kimondhatatlanul hiányzott a hercegnőm az életemből - Még mindig mélyen a szemembe nézve ömlöttek ki a szavak a száján, most azonban hirtelen a csuklóján lévő tetoválásra pillantott. Szóhoz sem jutottam, annyira jól esett, amit mondott. Pár percig csendben ültünk egymást előtt, mikor kérdőn felnézett rám, hiszen ideje lennem reagálni rá valamit. Egy szót se szóltam, csak némán mosolyogtam, kezem közé vettem az arcát, adtam egy hatalmas puszit az arcára, s utána olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak tudtam. Nem vártam tőle semmit. Semmi ajándékot, vagy ömlengést, csak ennyit. Hogy mondja ki, hogy mindketten hibáztunk, és folytassuk onnan, ahonnan abbahagytuk öt évvel ezelőtt. Arcomat erősen fúrtam bele mellkasába, ahogy hallottam, hogy teste elernyed, és kifújja az eddig bent tartott levegőjét. Túl kell lépnünk a múlt fájdalmain, és valamilyen szinten tiszta lappal indulni.

- Szeretlek Hemmo! - suttogtam pólójába, de tudom, hogy meghallotta, mert kezét hirtelen hajamhoz emelte, és elkezdte kócos fürtjeimet simogatni.

- Én is, hercegnő! Jobban bárkinél! 

***

A vacsora remek hangulatban telt, rengeteg megbeszélni valónk volt, mintha most, egy este akarnánk bepótolni a külön töltött időket. De persze úgyse fogjuk tudni.

- És Luke, mikor fogtok továbbállni? Gondolom folytatódik tovább a turné, nem maradtok Sydneyben - trafált bele Apa a kínos témába. Eddig is ott motoszkált a fejembe, hogy most akkor ezek után mi lesz, de még úgy voltam vele, hogy ráérek ezen agyalni.
Luke idegesen krákogott egyet, majd letette az evőeszközeit.

- Az igazság az, hogy holnapután indulunk tovább Melbournbe, ahonnan egy koncert után egyenesen utazunk Európába - nézett rám izgatottan, de én nem értettem izgalmának az okát. Rajtam úrrá lett a pánik, hiszen pár nap múlva újra itt hagy. Egy gyors bocsánatkérés közepette felálltam, és távoztam a helyiségből. Gondolkodni szerettem volna. Hallottam, hogy Luke követi a példámat és utánam jön, de én addigra már a kertben voltam. Összehúztam magamon a pulcsit, még mindig érezni lehetett a vihar utáni hűvös levegőt. A hintaszék felé sétáltam, mikor a fiú megragadta a csuklómat, és visszarántott. Egészen közel álltunk egymáshoz, miközben Ő folyamatosan mosolygott. Kiseperte a szél által szemebe fújt tincseket az arcomból.