Out of my limit [L.H.]

Chapter 2.

Hunyorogva nyitottam ki érezhetően kétszeresére duzzadt szememet. Úgy látszik nem tett jót neki a tegnapi sírás. Fáradtan fordultam a komódom felé, ahol a telefonom gombját megnyomva ellenőriztem, hogy mennyi az idő. 10.12. Igaz, hétköznap volt, de mivel egyenlőre nem volt munkám, így nyugodtan heverészhettem egész délelőtt. James oviban van, anyáék pedig dolgoztak, szóval az egész ház az enyém volt. Mondanám, hogy örülök neki, de akkor nagyot hazudnék. A lépcsőn lefelé haladva gondolataim akaratlanul is a tegnap történtek felé terelődtek. Nem tudtam felfogni, hogy képes volt kirakni azt a képet. Ezzel csak annyit ért el, hogy a sajtó azon fog csámcsogni, hogy mégis ki lehet az a titokzatos hercegnő. Tudom, hogy azért csinálta, mert ezzel engem meg fog nyugtatni. Tudta, hogy úgyis mindig látom, amit tweetel. Túlságosan jól ismert. És ez felbosszantott.

Konyhába érve kinyitottam a hűtőt, majd pár perc bámulás után vissza is csuktam. Nem bírtam volna semmit sem enni. Ráadásul nem is nagyon volt itthon mit, szóval elhatároztam, hogy elmegyek a boltba bevásárolni. Gyorsan átöltöztem, fogat mostam, a tükröt inkább elkerültem, hiszen enélkül is sejtettem, hogy úgy nézhetek ki, mint akin átment egy vonat.

Hamar végeztem a bevásárlással, majd miután hazadobtam a cuccokat, elindultam sétálni, hogy kitisztítsam a fejem. Kilépve a kapun, automatikusan pillantottam a szembe lévő ház egyik ablakára. Azonban a redőny még mindig le volt húzva. Öt éve, mióta Luke elment, egyszer sem láthattam be. Ha ő volt itthon, én mentem el, nem lettem volna képes újra látni.

Fülembe beraktam a fülesemet, és elindítottam Green Day - American Idiot-ját. Csendesen róttam Sydney utcáit, miközben éreztem, hogy fokozatosan megnyugszom. Elhaladva egy-egy helynél, melyek egyértelműen a fiúkra emlékeztetnek, szívem nagyot dobbant, és akaratlanul hagyta el számat egy-egy sóhaj. Eljutottam egyik kedvenc parkomhoz, ahol leültem az egyik árnyékban lévő padra. Hét ágra sütött a nap, én mégis inkább a hűvösebb területre telepedtem le. Egymás után hallgattam sorba a számokat, mikor telefonomon hirtelen megszakadt a zene, ezzel jelezve, hogy hívnak. Kirántottam a fülesem, és érdeklődve néztem meg a hívót. Ismeretlen szám.

- Halló tessék, Bethany Peterson.

- Jó napot kívánok, Margaret Johnson vagyok, az újságírói állás kapcsolatában hívom Önt. Szeretném, ha bejönne egy állásinterjúra, felkeltette az érdeklődésünket! Mikor lenne jó magának? - kérdezte, én meg hirtelen azt sem tudtam mi történt. 

- Úristen, köszönöm, nagyon örülök! Bármikor megfelel, mondjon egy időpontot, és ott leszek - siettem a válasszal, nem akartam, hogy kicsússzon a kezeim közül a munkaajánlat.

- Holnap 11 órakor várom a The Sydney Morning Herald szerkesztőségénél! Viszont hallásra! - Meg se várta még elköszönök, egyből kinyomott. Elképedve emeltem el a telefonomat a fülem mellől, és hirtelen óriás vigyor ült ki az arcomra. El se hiszem, hogy a kezembe akadt egy ilyen lehetőség! Nem szabad hagynom, hogy elveszítsem, fel kell készülnöm, hogy holnap a lehető legjobb formámat hozzam.

Hazaérve örömmel konstantáltam, hogy a családom összes tagja itthon van. Ilyen sokáig el lettem volna? Nem is figyeltem az időt, de nem tűnt ennyinek.

- Sziasztok! - köszöntem, majd hirtelen egy pöttöm test szalad a lábamhoz. Felemeléshez már túl nehéz volt, így leguggoltam James elé. Megsimogattam a fejét, ő pedig vigyorogva nézett le rám, ugyanis így magasabb volt nálam.

- Hiányoztál! - karolta át a nyakam édesen. - Képzeld ma az oviba azt kellett lerajzolnunk, hogy mire vágyunk a legjobban, és én egy óriási kocsit rajzoltam! Gyere megmutatom! - húzott maga után a nappaliba, ahol felvette az asztalon lévő művét, és megmutatta. Megdicsértem, adtam egy puszit a fejére, majd anya felé fordultam, aki a fotelban olvasott.

- Holnap 11-re állásinterjúra megyek, felhívtak az újságírói cégtől! - ecseteltem boldogan. Anya arcán egy halvány mosoly futott át, gratulált, de persze hozzátette, hogy ő ezt már az elején tudta. Persze.

A nap hátralévő része viszonylag unalmasan telt, de szerencsére nem maradtam egyedül, így ki tudtam zárni Luke-ot a gondolataim közül. Játszottam Jamessel, végül pedig a nap zárásaként megnéztem apával egy focimeccset. Éjfél előtt fél órával hullaként dőltem be az ágyba, és annyira álmos voltam, hogy energiám sem volt izgulni a holnapi interjúval kapcsolatban.

2 hónappal később

Sietve rohantam be a szerkesztőségbe, hiszen szokásomtól eltérően késésben voltam. Meg se vártam a lift érkezését, inkább a lépcsőt választottam. Kettesével szedtem a fokokat, hogy minél hamarabb felérjek a negyedik emeletre. Kifulladva, kopogás nélkül léptem be Mrs. Johnson irodájába, aki felnézett a lapok közül, majd szólásra nyitotta a száját.

- Két hónap alatt most először fordul elő, hogy késik, így eltekintek efelett. De legközelebb kopogjon! - oktatott ki, mire én hevesen bólogatni kezdtem. Ez alatt az idő alatt kitapasztaltam, hogy jobb nem ujjat húzni vele, mert az semmi jóra nem vezet. - Azért hívtam ide, mert új munkát ajánlok magának. Múltkor említette, hogy fotózni is szokott, így ezt összeolvasztanám az írással. Lenne itt egy koncert, amiről beszámolót kellene írni, tele képekkel. Épp ezért természetesen a koncerten tartózkodna, hogy megörökíthesse. Elvállalja? - kérdezte, majd egyből folytatta, reagálni sem tudtam. - Persze, hogy elvállalja, hisz azért van itt. Na szóval akkor! Itt van a jegye, ami a backstagebe is bejutást engedélyez, hogyha esetleg interjút is hajlandó velük készíteni velük, bár ez opcionális - nyújtott felém egy borítékot, én pedig boldogan fogadtam el, izgatott voltam az új kihívással kapcsolatba. Gyorsan elköszöntem, majd kifele sétálva, már azon agyaltam, hogy hogyan is kellene összeállítanom a cikket. A liftbe belépve kinyitottam a borítékot, hiszen azért jó lenne tudni, hogy milyen koncertre is kell mennem. A jegyre nézve négy fiú vigyorgott fel rám, nekem pedig egyből leolvadt a vigyor a képemről.