Ellenállók - 2. rész [Befejezett]

6. JOSH

Csak figyeltem Isabelle elborzadt arcát, közben gondolkoztam, hogy miért érdemelte ki ezt a sok szarságot. Senki sem érdemel ilyen életet, plána nem Isabelle.

Hoffs szó nélkül felállt és kiment a teremből. Isabelle ledermedve mered maga elé, és mielőtt kiviharozna ő is felnéz az üvegre, ami mögött mi állunk, majd kis híján fellöki a széket, feláll.

Christopher gyorsan utat törve magának Isabelle után ered. Kötelességemnek tartom magam utánuk menni. Ez már ilyen megszokássá vált, viszont most, hogy Isabelle színemet se akarja látni kétséges, hogy meggondolatlanság utánuk menni.

- Hagyj békén! - üvöltött rá testvérére Isabelle, közben kirángatta karját Chris keze közül. - Nem hittél nekem! - Chris most már meg se próbálta megállítani és kibeszélni magát a helyzetből. Ebből sehogy se jön ki jól. Isabelle elrohant, Chris a fejét fogva fordult felém.

- Josh, beszélnél vele? Rád hallgat. - nem voltam teljesen biztos benne, hogy tényleg hallgat-e rám. Amiért elhagytam sose fogom megbocsájtani magamnak. Plusz ezért is dühös rám. Helyre kell hoznom a dolgokat.

•••†•••

Berohantam a rég látott házunkba, reménykedve, hogy Isabelle ott van. Megnéztem a konyhába, a nappaliba, fürdőbe, majd a szobákban. Csak egy ajtó volt zárva; az én szobám ajtaja.

- Isabelle. Itt vagy? - nyomtam a fülem az ajtóra.

- Menj el! Hagyj békén! - szipogta. Basszus sírt.

- Nem megyek, míg be nem engedsz! - rángattam a kilincset, de nem nyílt ki az ajtó, nyílván bezárta belülről.

- Elfelejtettél engem! - sírta, nem bírta vissza tartani könnyeit. Tovább rángattam a kilincset. Egy kemény dologgal le lehetne törni azt a kurva kilincset. Vagy betöröm az ajtót, aminek a szüleim szerintem nem nagyon örülnének. Inkább lemondtam az ötletről.

Mielőtt bármit is csinálhattam volna a kilincs bántalmazásával, hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárba, ezáltal kattan egyet. Megfontolva mégis túl lassan nyomtam le a kilincset, és léptem be a szobába.

Isabelle az ablak előtt állt, háttal nekem. A függönyt finoman kis kezei között gyűrögette. Beljebb léptem a szobámba és körbe néztem. Semmi sem változott, még az sem, hogy az ágyam nincs bevetve. Minden a helyén van, leszámítva egy két pólómat, amik az ágyam szélén hevernek.

Az ajtó becsukódásra az ablaknál ácsorgó lány megfordul, és csak néz engem kisírt szemekkel. Akkor láttam utoljára duzzadt, piros szemekkel mikor bevallottuk egymásnak az érzéseinket. Boldogan emlékeztem vissza arra a pillanatra és nem szűnt meg nekem ez a lány gyönyörűnek lenni. Kemény két hónapot voltam távol tőle és ő megváltozott. Haja hosszabb és élénkebb színű lett, teste megerősödött, de én még mindig azt a törékeny Isabelle-t láttam, mint, akit kimentettem a tóból.

- Miért? - nyögte berekedt hanggal, meggyötörten.

- Nehéz lenne elmagyarázni. - feleltem, mire valami fura fényt láttam a szemében. A tekintete elszánt és dühös lett.

- Tudod te milyen dolgokat éltem át? Tudod te, hogy mennyire szenvedtem? - dühösen lépkedett felém. - Az hittem meghaltál, te seggfej! Most meg azzal jössz nekem, hogy nehéz elmagyarázni? - úgy éreztem bármikor képes lenne leszedni a fejem. - 2 hónap. Két rohadt hónapig minden nap sírtam miattad. Mert elveszítettelek. - ordította. - Emlékszel mikor utoljára találkoztunk? A szertárba? Azt mondtad legyek ott éjfélkor, de csak azt láttam, ahogy elhurcolnak téged. - élénken a fejembe voltak az emlékképek. Ahogy a szertárba csókolóztunk és többet akartunk. Egy csodás éjszakát akartam adni neki, helyette az lett a legrosszabb mind kettőnk számára.

- Ez volt a terv. - mondtam.

- Az volt a terv, hogy reményt adsz nekem utána meg lerombolod azt? - visította. Megbökte a mellkasomat és eddig ez volt az egyetlen fizikai érintkezésünk a történtek óta.

- Mit gondolsz Isabelle, hogy nekem olyan kibaszott könnyű volt? - kiáltottam vissza neki. - Választanom kellett. Szeretem a zónámat és téged is szeretlek, de ezt az áldozatot meg ellett tennem. Minden éjjel azzal a tudattal feküdtem le, hogy téged megbántottalak. Folyton csak rád gondoltam, meg arra, hogy mikor láthatlak viszont. - szája ó alakot formázott, mintha a torkában akadtak volna a szavak. Szemei csillogni kezdtek.

- Igen, azt mondtam, hogy éjfélkor találkozunk és azt tényleg komolyan is gondoltam. Úgy terveztem, hogy veled leszek, de az események felgyorsultak. Kellett a színjáték, kellett titkolózni, miközben minden idegszálamat beleadtam, hogy ne kotyogja el semmit. Nem mintha nem bíznék benned, csak... aggódom érted. Azon az éjszakán akartam elmondani mindent, mert nem volt sok hátra a tervig. Azért akartam neked elmondani, mert tudtam, hogy szenvedni fogsz. És igen, képzelem, hogy milyen szar volt, mert én is minden egyes nap a poklok poklát éltem át nélküled.

Láttam, hogy szavaim megérintették, mert szemeiből eltűnt a düh, helyette a szomorúság vette át a helyét.

- Josh, én... - kezdte. Mondani akart valamit, de megrémült. Felemelte a kezét, hogy hátrasimítsa a haját, mire megakadt a szemem a csuklóján és a pulcsi alól kikandikáló piros csíkokon.

Megragadtam a karját, ő erre megdermedt és félve feltűrtem a pulcsija ujját. A szívem megállt, majd gyors vágtába kezdett. Gyomromat valami szorította és nem bírtam legyűrni a torkomba keletkezett gombócot.

- Isabelle, mi ez? - nem nézett fel rám, próbálta kihúzni karját a szorításomból.

- Most menj el! - dünnyögte, de most nem tágítok.

- Nem megyek, míg el nem mondod mi ez? - utána se szándékoztam elmenni mellőle. Nem szólalt meg, csak ingatta a fejét, míg végül kitört belőle a sírás és hozzám bújt.

Két gyötrelmes hónap után ismét a karjaimba tarthatom. Ennél jobb érzés talán nincs is. Átkaroltam a derekát és még jobban magamhoz szorítottam. Egy lap se fért volna el köztünk, minden egyes rést betöltöttünk. Éreztem meleg testét, apró kezeit, ahogy átölelnek, szíve dobogását, szaggatott lélegzetét a bőrömön, a sós könnyeit, amit valószínűleg miattam hullajt.