Ellenállók - 2. rész [Befejezett]

14. ISABELLE 2/2

Karácsony. A szeretet ünnepe. Legalábbis szerintem. Egyszerűen imádom a hangulatát, az emberek életkedvét ilyenkor. Sajnos sose volt részem igazi karácsonyban, de most, egy hatalmas ajándékot kaptam.

*Néhány héttel ezelőtt*

Még sose ijedtem meg ennyire két vonaltól. Nem tudom, hogy ezeknek a piros vonalaknak most örülnöm kéne, vagy nem. Joshra és a helyzetre gondolok. Hogy ő vajon hogy reagálhat erre. Hogy a mostani létünk mennyire lenne jó ennek a babának. Ebbe a szorult helyzetbe egy gyereket a világra hozni, kegyetlenség lenne. Gyilkos viszont nem leszek. Ha a baba meghal, akkor én is.
Ezekkel a gondolatokkal léptem ki a fürdőszoba ajtaján, a remegő kezembe a pozitív teszttel.

- Nah? Mi az eredmény? – összefont karokkal várt rám Ana a másik szobába. Mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, egyből felém lépkedett. Óvatosan rápillantott a kezembe szorongató tesztre, majd elgyötört arcomra.

- Mit fogsz tenni? – ez a három szó felébresztett bennem valamit. Hirtelen nem érdekelt semmi, csak a pocakomba növekedő élőlényre tudtam gondolni. Szívem, lelkem megtelt mézédes, meleg szeretettel, amit már nem tudtam elnyomni.

Felnéztem Ana-ra, aki aggódva figyelt. Én viszont addigra biztos voltam a döntésembe: - Nem fogom bántani! Megtartom.

Az új otthonunk is átszellemült a karácsony hangulatával. Boldog voltam, a döntésemmel, a gyerekemmel. Josh-al közös gyerekemmel. Csak ő még sajnos nem tudja. Szégyen, de nem is merem elmondani neki. De azért mégis csak ő a gyerek apja. A gond az egészben, hogy én vagyok gyáva. Félek, hogy ha elmondom, akkor elhagy, mert úgy gondolja, hogy ez neki nem kell, túl nagy teher a számára. És még meg is értem, de azért itt egy kis, növekedő életről van szó. Nyílván más szemmel nézek erre, de... örülnék, ha nem lenne gond. Úgy tervezem, hogy majd karácsony napján mondom el neki a hírt, hátha jobban viseli majd, úgy közösségbe.

Az ágyon ülök, a kijelölt szobámba és tömöm magamba az Ana-tól kapott csokit. Szerinte egy kis édesség mindig kell. Főleg az én állapotomban. Tekintve, hogy mindig éhes vagyok - és ez akkor se volt kivétel -, elfogadtam tőle a csokit.

Épp nyelem le a falatot, mikor kopognak. Gyorsan bedugtam a párnám alá a félig elmajszolt tábla csokoládét, megtöröltem a számat, hátha csokis és beinvitáltam a kopogót.

Josh hatalmas mosollyal az arcán állt az ajtóba, aztán rögtön be is lépett a szobába és becsukta az ajtót maga mögött. Kattant a zár és ő máris derekamra tette a kezeit és közelebb húzott magához, hogy minden testrészük érjen egymáshoz. Megcsókolta először a számat, majd az orromat, arcomat, míg le nem ért a nyakamig. Fejét ott tartotta és nem hittem volna, hogy szándékozik egyszer onnan elmenni. Nekem viszont bűntudatom volt. És féltem.

Eltoltam magamtól, mire furán nézett rám. Nem néztem a szemébe, képtelen voltam. Meg akarta fogni a kezem, de ellépte tőle. A szobába nem volt ablak, pedig most ez kellett volna, hogy kinézhessek az ablakon, hátha majd történik valami csoda. De az a csoda az ott van a hasamba.

- Mi a baj, kicsim? – simított végig a karomon Josh, mögém lépve. Összekulcsoltam a karjaimat és leültem az ágy szélére. Josh láthatólag próbált uralkodni a dühén. Felbosszantottam. A fal felé fordulva próbálja szabályozni a légzését, hátizmai látszódott, hogy megfeszültek.

- Tudod... - kezdte immáron felém fordulva. – Én próbálok nyitott lenni. Hogy jobb legyen a kapcsolatunk, de úgy kurvára nem megy, ha te nem akarsz nekem megnyílni. – érezhető volt a hangjában a színtiszta düh. Hallottam, ahogy hangosan lélegzik, de az én légvételem néha-néha megakadt az aggodalomtól.