Here We Are...- Itt vagyunk...

Kilövés

Döbbenetes volt, hogy három nap múlva elhagyjuk a földet. Codyval visszaindultunk a városunkba, hiszen neki sok elintéznivalója van, és pár ismerősömtől akkor már én is búcsút veszek. Érdeklődtem a vezetőségnél, vasárnap délutánra mindenkinek vissza kell érnie, felmondtak helyettem a munkahelyemen és rendezték a számláimat is. Mintha lezárták volna az életem egy szakaszát. A szobánk már majdnem üres volt, mindenki elment valamerre, többségük a családjukhoz. Codyval összepakoltunk, majd kisétáltunk a létesítményből, most én vezettem hazafelé. Közben gondolkodtam azon hogy meglátogatom a szüleimet, fél órányi útra voltak a házamtól, utáltam őket hiszen nagyon elhanyagoltak, nem adtak meg nekem semmit, pedig anyagilag megtehették volna. Számtalanszor éreztem úgy, hogy egy balesetből születtem, rengetegszer kiabáltak velem, apám sokszor megütött, pedig komolyabb oka nem is volt rá. Egész úton ilyesmiken gondolkodtam, majd eszembe jutott Michelle, neki nem voltak szülei. Az anyja meghalt autóbalesetben, az apja pedig lebénult, ezért a nagyszülei nevelték. Ő hozzájuk indult, pontosabban a kapu előtt találkoztak és ők fuvarozták el.

Megérkeztünk a lerobbant házamhoz majd átadtam Codynak a kormányt. Kicsit elfáradtam, azonban elhatároztam, hogy elmegyek a szüleimhez utoljára. Kaptunk fejenként száz dollárt, amit elkölthettünk. Megtankoltam a kocsimat, majd elmentem a helyi pékségbe, ahol a volt osztálytársam dolgozott. Elmeséltem neki hogy mennyi dolgon mentem keresztül, érdeklődéssel hallgatta végig, vendég nem volt a boltban, szóval volt időm beszélgetni. Elindultam a szüleimhez, valami érdekes izgalom ragadott magával. Minél közelebb mentem, annál jobban vert a szívem, a házuk előtt azt hittem, hogy összeesek, kiszálltam az autóból majd rágyújtottam. Odasétáltam az ajtóhoz, nagyokat szívtam a cigimből, lehunytam a szemem és vártam hogy ellazuljak egy kicsit. Elpöcköltem a csikkemet a fűbe, majd bekopogtam. Anyám nyitott ajtót és elkerekedett szemmel nézett rám.

- Alan! – szólt döbbenten, azt hittem össze fog esni. - Nálunk vacsorázol? – kérdezte kicsit izgatottan.

Bólintottam egyet, majd bementem a házba. Semmi nem változott mióta itt jártam. Jobbra a nappali volt, a konyhával egybeépítve, balra a lépcső vezetett az emeletre. Szembe egy hosszú folyosó volt, szekrények sorakoztak egymás után, a folyosó végén egy ajtó nyílt a hátsó teraszhoz és kerthez. Apám már a konyhaasztalnál ült, és várta az ételt.

- Hello, apám! – köszöntem neki.

Egy szót sem szólt, csupán bámult rám, majd egy szó nélkül visszafordult az asztalhoz. Nem nagyon izgatott a viselkedése, holnaptól úgysem fog többet látni. Az otthoni húsleves íze utánozhatatlan volt, csirkemell volt még bundában, az mellé pedig aranybarna sült krumpli.

- Tudjátok... – kezdtem bele a történetem elmesélésébe. A végén már apám is hallgatott.

Inni nem ittam semmit, mivel úgy döntöttem hogy még aznap hazamegyek. Fél tizenkettőkor értem haza. Életem legkellemesebb beszélgetése folyt le a szüleimmel, és egy kicsit azért nőttek a szememben. Bementem a házamba, enni már nem igazán akartam hiszen majdnem szétpukkadtam. Elég jól kezelték a helyzetet ahhoz képest, hogy csak egy szó nélkül beállítottam. Annyira elfáradtam hogy a fürdést reggelre halasztottam.

Codyval már szombat délután visszamentünk a bázisra, és nem csak mi érkeztünk hamarabb vissza. A vasárnap átlagosan telt, Michelle estefelé érkezett vissza, este a szobánkban beszélgettünk. Majd nagyon hirtelen már vasárnap is lett.

Reggel felsorakoztunk, kicsit kevesebben voltunk mint az első nap. Páran elbuktak a vizsgán, mások kiléptek a programból. A maradék embersereg pedig ott állt a téren, mindenki egyenruhában, egyenes háttal. A sorakozó előtt kaptunk egy lapot, amin rajta voltak a részletek. Egy mesterségesen összeépített hajóba megyünk, ami vár minket a föld körül keringve. Oda számos hajóval lőnek majd fel minket.