Here We Are...- Itt vagyunk...

Kiképzés 2. Fejezet

Reggel 6 órakor megszólalt a sziréna, a fejem zsongott, alig bírtam kinyitni a szemem. Hatalmas fáradozások árán sikerült felülnöm. A többiek is értetlenkedve éledeztek. Többen a fülükre tapasztották a kezüket. A hang hirtelen elcsendesült, helyette egy hang szólalt meg a hangosbemondóban.

- Gyülekező az udvaron, mindenkinek, azonnal!

Cody mászott le az ágyáról, szemei karikásak voltak, láttam rajta hogy kávé után kívánkozik. Kivonszoltuk magunkat az udvarra. A csapatunk felsorakozott a számára kijelölt helyen. Még pár csoport jött ki utánunk, mindenki fáradt volt és álmos. Én is az összeesés szélén álltam, alig éreztem a lábaimat, néhány órát alhattam csupán. Még szédültem egy kicsit, a testem próbált kényelemért harcolni, azonban nem adhattam meg neki.

Öt perc telt el, a tömeg nyüzsgött, a fejem szét akart robbani, ránéztem Codyra. Láttam rajta hogy ő is hasolóképpen érezhet, szinte vérben forogtak a szemei, mindenkire úgy nézett mint akit meg akar ölni, de egyetértettem vele.

- Köszönöm hogy kifáradtak ide! Remélem jó volt a tegnapi csapatépítő tréning. Hogy még jobban feldobjam a napukat, kérnék két kör kocogást a létesítmény körül.

Nem akartam elhinni hogy futtatnak velünk, középiskola óta nem futottam egy métert sem. Mindenki értetlenül tekintett körbe, én azonban kiálltam a sorból majd kocogni kezdtem, azonban az óramutató járásával megegyező irányba. Álltalában mindig ellentétes irányba indulnak el, de az unalmas volt, másrészt ez egy hirtelen ötlet volt ami kipattant.

Azt vettem észre hogy Cody is elindult mögöttem, majd Michelle is csatlakozott. Ez volt számomra a legmeglepőbb. Barna haja csillogott a reggeli napfénybe, egy pillanatra elámultam a szépségén.

- Sziasztok! – köszönt oda nekünk.

- Hello! – mondtuk neki mind a ketten.

Azonban a következő pillanatban beszorult a levegőm, és alig bírtam csupán lépni is. Legyőztem a fájdalmamat és folytattam. Hatalmas volt a létesítmény, negyven percbe telt amíg egy kört megtettünk, félreállítottak minket és beküldtek az akadálypályára. Furcsáltam hogy egy kör után félreállítottak, de örültem is neki. Azonban amint megláttam az akadálypályát lehervadt a mosolyom. Egy mászófalon kellett keresztülmásznunk elsőként. Amikor felértünk a tetejére elgondolkodtam. Az álmosságom teljesen elszállt, helyette a mérhetetlen fáradtság vette át a szerepet. Leértünk a falról, majd egy sáros árok következett, a cipőm minden lépésnél lecövekelt a sárban. Hatalmas küzdelmek árán sikerült átvergődnünk rajta, azonban úgy éreztem magam, hogy mindjárt össze esek.

- Ha itt végzünk, megállunk pihenni. – mondtam a többieknek majd tovább mentünk.

Mind a ketten követtek, egy szó nélkül, kezdtem egyre jobban megkedvelni Michellet is. Teljesen sáros lett, azonban így is szépnek láttam.

Még egy 5 méter mély és 4,5 méter széles gödör állt elöttünk. Cody nekifutásból átugrotta, majd térdre borult, láttam a megkönnyebülést a szemében. Michelle és én a nehezebb utat választottuk. Lemásztunk a kialakított kapaszkodókon, majd felfele. Az utolsó pár centi volt a legrosszabb, azonban Cody lenyújtotta a kezét és felhúzott, majd mind a ketten felsegítettük a harmadik csapattársunkat is. A kiképzőkig csak sétáltunk, semmi erőnk nem volt már nagyobb tempóra. Gratuláltak nekünk, azonban úgy éreztem, hogy mindjárt meghalok. A tüdőm égett, a gyomrom majdnem kilyukadt, ömlött rólam az izzadság. A többiek is ugyan ilyen rosszul néztek ki. Elvánszorogtunk egy padig, majd leültünk. Még rengetegen voltak utánnunk, csak néztük őket egy szó nélkül. Egész szép eredménnyel végeztünk, az első 70-ben simán bentvoltunk. Fél óra múlva egy kicsit helyre állt a szervezetem, hatalmas megerőltetés volt neki ez a reggel, de kellemeset csalódtam magamba. Nem hittem volna hogy ilyen jó fizikai állapotban vagyok. Azonban a ruhám kezdett aggasztani, alig volt másik ruhám ezen kívül és most tiszta sár lett.