Here We Are...- Itt vagyunk...

Megérkeztünk 3. Fejezet

Reggel napfelkeltekor már sorakoztunk a hajók előtt, mindenki a kezében tartotta a fegyverét és még a hajón lévő táraikat is zsebre rakták. Elindultunk arra, amerre a csapat mehetett, mindenki éber volt és feszengve figyelte a történéseket. Minden egyes rezdülésre rengeteg fegyver fordult oda. Alig beszélgettek az emberek, nyomasztó légkör volt a tegnap eltűnt csapat miatt. Míg ezeken gondolkodtam, magam felé fordítottam Michelle-t és megcsókoltam. Jorden megszólt minket, majd egy szúrós pillantás után inkább a saját dolgaival kezdett ismét foglalkozni. Jól esett a lány csókja, kicsit megnyugtatott. Dél körül lehetett, megálltunk ebédszünetet tartani, egész eddig semmit sem találtunk, és az időnk vészesen fogyatkozott. Hamarossan vissza kellene fordulnunk. Folytattuk előre a menetelést, amikor egy hangos sikítás törte meg a csendet. Aiden, aki mögöttem jött, elkezdett előre sietni, én Michellel és Jordennel hátul maradtam. Hamarossan mi is odaértünk, ahonnan az előbb a sikítás jöhetett. Amit ott láttam, nagyon megdöbbentett. Az egyik csapattársunk volt az, aki most holtan feküdt a talajon. Belei kifordultak a gyomrából, mély vágások borították a testét mindenhol. El kellett fordulnom, különben a gyomrom felmondta volna a szolgálatot, viszont akárhányszor lehunytam a szemem, ugyan azt a képet láttam magam előtt. Mintha még mindig a testet nézném, nem tudtam kizárni az elmémből. Mindenki döbbenten állt, és bámulta az élettelen testet. Töbsége, miután meglátta, szintén elfordult, valaki el is hányta magát, mondjuk szerintem a legtöbb embernek nem kellett volna sok, hogy ugyanúgy kiürítsék a gyomruk tartalmát.

-    Szörnyű ami itt történt, azonban az is lehet hogy valami fenevad okozta ezeket a sérüléseket. Nem szabad visszafordulnunk, hiszen már eddig eljöttünk értük. Azt hittük, hogy itt semmi nem fog bántani minket? A földön is rengeteg ragadozó él, én azt mondom hogy haladjunk tovább, még talán két órát is haladhatunk, hogy sötétedésre visszaérjünk. – mondta az egyik srác a szónoki beszédét.

Senki nem reagált rá semmit, csupán bólogattak. Akkor ez eldőlt, haladunk tovább. Némi séta után fantasztikus látvány tárult elénk, ami egyben megdöbbentő és félelmetes is volt. Mintha egy földbevájt falu állt volna előttünk, talán az is volt. Egy lépcső vezetett le a főtérre, ahonnan további lépcsőhálózatokon lehetett haladni, szinteltolással tornyosultak a házak egymás mellett, alatt és fölött. Egy lélek nem volt most itt rajtunk kívűl. Mindenki szájtájtva bámulta a vájogházakat. Az ajtók mérete azonban melmagasságig ért néhol és a benti részeket is csak szűkösen lehetett megnézni. Ez egyértelműen értelmes civilizációra utalt. Letáboroztunk a főtéren, elhatároztuk, hogy megvárjuk őket, hátha visszatérnek, pár sátrat felállítottunk, és az őrség is elég sűrű váltásban cserélgette az embereit. Michelle-el egy csomó ideig csak feküdtünk a sátorban, és beszélgettünk. Aggódott, hogy talán ők ölték meg a bajtársainkat, próbáltam vígasztalni, azonban nekem is ugyan ez járt a fejemben. Szorosan magamhoz húztam, és egy forró csókot nyomtam a szájára. Hamarossan én következtem az őrségbe, a kis „csapatommal" együtt. Aiden és Jorden a tábor másik felén volt, mi Michelle-el pedig egymás mellett figyeltük a környéket. Lassan telt az idő, és szép csillagos volt az ég, hamarossan a váltás is megérkezett, mi pedig visszamentünk a sátrunkba. Már majdnem sikerült álomba merülnöm, amikor valaki oldalról ráesett a sátorra, eltörte a merevítő rudat és egyenesen rajtam landolt. Majnem kinyomta belőlem az életet, azonban sikerült odébb löknöm és kigurulnom alóla. Gyorsan megragadtam a fegyveremet, és kiugrottam a sátorból, eddigre már Michelle is a fegyvere után nyúlt. Megnéztem, hogy mi esett a sátrunkra, egy fiatal lány volt, elvágták a torkát és a vére most a sátorra spriccelve folyt le. Elkapott a hányinger és izzadni kezdett mindenem. Megtámadtak minket.

-    Megtámadtak minket! – üvöltöztem a sátrakban alvó embereknek.

Egyből belenéztem a célkeresztbe és felmértem a környéket, még közel lehet az elkövető. Michelle mellettem ugyanúgy pásztázta a környéket. Hirtelen lövés dördült pár sátorral arrébb. A napfelkelte még messze volt, lehet, hogy addig ki sem bírtuk volna. Megragadtam Michelle kezét, és berángattam az egyik házszerű építménybe.

-    Keressen mindenki fedezéket! – üvöltözte valaki a tömegben, közben egyre több lövés dördült el.

Nem épp egy kedves fogadtatás, kinéztem az ablakon és pásztáztam a környéket. Megpillantottam egy a földön négy lábon futó kutya nagyságú de vékony lényt. Szőre nem volt és ruhát viselt, egy kis kést vitt a szájában, rá akart ugrani Jordenre, azonban előbb meghúztam a ravaszt és a túlvilágra küldtem azt a kis valamit. Hihetetlenül gyorsan mozogtak, azonban már majdnem mindenki fedezékből lőtte őket és mivel a kör szerű főteret körbe ölelték a házak, még egymást is fedezni tudtuk. Számos lény elhullott, majd visszavonulót fújtak. Hihetetlen csend ölelt át mindent, holttestek hevertek minden irányba, a mieink és az övéik. Talán tőlük több halt meg de nem alapozhattunk erre semmit, lehet hogy legközelebb okosabbak lesznek, vagy rutinosabbak. Amit láttunk, azok alapján tanulhattak még. És a következőre talán túl sem éljük.