A reggel ugyan úgy telt el, mint a megelőző hetekben. Codyval cigiztünk műszak előtt, majd amikor nyomtuk el a cigit, mindkettőnknek ugyan abban a pillanatban megszólalt a telefonja.
Felvettem, majd egy lágy női hang szólt bele.
- Üdvözlöm Alan! Ön meghallgatást nyert az űrprogramunkba. Amennyiben jelentkezését komolyan gondolta, kérem jöjjön el egy héten belül a New York-i irodánkba. – nem beszélt sokat mellé.
Ha minden igaz, orvosilag alkalmasnak kell hogy legyek, nincsen semmilyen betegségem, vagy allergiám.
Cody is letette a telefont és kiderült, hogy ugyan az hívta mint aki engem is. Akkor együtt megyünk, már csak benzinpénzt kéne kérnem tőle.
Megbeszéltük hogy holnaptól beteget jelentünk és elindulunk New Yorkba, nagyjából 300 km-re található tőlünk, pár óra alatt oda is fogunk érni.
A munka unalmasabb részei is rettentő sebességgel robogtak előre, mire feleszméltem, már hazafelé tartottam. Egész nap valami megmagyarázhatatlan izgalom uralkodott el rajtam.
Nem tudom miért, talán mert életem fordulópontja egyre közeleg. Otthon a kenyeremre rászeltem az összes szalámit majd egy paprikát felszeltem mellé. Levettem a polcról egy nagyon régi whiskey-t. Csoda hogy még volt benne, kellemes lágy íze volt, közben mégis égette a torkomat. Muszály volt megünnepelnem, már csak azt is, hogy a meghallgatásra bejutottam.
Egyre homályosabb lett előttem a világ, de egyre jobban ellazultam.
Még az üveg fele megvolt, ránéztem az órámra. 1:34. Cody elvileg 9-re ér ide. Rávettem magam, hogy felmásszak az emeletre, majd belevetettem magam az ágyba és lecsuktam a szemem.
Hangos robaj szakította félbe kellemes álmom, egy teljesen békés környéken éltem, egy tó állt a ház előtt abban pedig egy csónak. Már bevolt készítve a cuccom a hajóra, már csak rám várt. Azonban a robaj nem halkult, én pedig csak forogtam a ház körül, kerestem a hang forását. Szép lassan elhalványult a kép, majd kinyitottam a szememet. A nap fénye ami az ablakon jött be, szinte már vakított. Az ébresztőórám rendíthetetlenül rezgett az éjjeli szekrényemen. Rácsaptam a tetejére majd elhalkult. Kicsit szédültem, a testem vízért kívánkozott, azonban nem mondtam volna másnaposnak magamat.
8 múlt pár perccel, a konyhában ittam egy pohár vizet majd bementem a fürdőbe tusolni. Megcsörrent a telefonom.
- Alan, miért nem jöttél ma dolgozni? – felismertem a hangot, a főnök asszisztense volt.
- Bocsásson meg Mary. Szólnom kellett volna, de este nagyon rosszul voltam, az éjszaka közepén hánytam is. – szerencsére a hangom még rekedtesnek hatott.
- Jobbulást, amint betudnál jönni, hívj fel minket.
- Ez csak természetes. –válaszoltam azután pedig már sípolt is a telefon a fülembe.
Reggelire megettem a maradék kenyér végét, csak úgy simán, natúrba.
Beledobtam egy utazótáskába pár ruhát, a maradék pénzem. Az irataimat pedig zsebre vágtam. Cody szólt, hogy több napig is elhúzódhat az egész, ezért mindenképpen pakoljak magamnak ruhákat is. Még egy utolsó cigarettára rágyújtottam a teraszon, csak egy meghallgatás volt, azonban én valami megváltást vártam tőle. Cody is odaért, azonban nem hagytam neki hogy rágyújtson, indulni akartam, úgy éreztem magam mint egy kisgyerek akit elvisznek az állatkertbe és minden másodpercen spórolni akar. Miután elindultunk, a szemeimmel háborút vívtam. Ők leakartak csukódni, én azonban látni akartam minden egyes helyet ahol áthaladtunk. Az autópálya monoton üteme miatt végül ők nyertek. Az úton már csupán kétszer ébredtem fel, amikor Cody megállt a kútnál, és amikor megérkeztünk.
Szerencsére ő sokkal jobban informált volt mint én, hiszen ő, mióta szóba jött az egész, csak ezt bújta az inerneten.
Egy hatalmas épület állt előttünk, a teteje majdnem a felhőkig ért, nagyon régen láttam már ilyet. Bementünk az épületbe, ahol az asszisztens egyből felküldött minket egy váróterembe, az 57. emeleten. Rengeteg ember ült már a székeken, Codyval ugyan abban a pillanatban egymásra tekintettünk, hatalmas a konkurencia.
Fél óra múlva lett két ülőhely, az izgalmam alábbhagyott, és az unalom vette át a szerepét.
Codyt kérdezgettem erről az egészről, azonban csak azokat tudta elmondani amiket majdnem eddig is elmondott. Egy titkos program, egy élhető bolygó felfedezése...
A nagy várakozások közepén egyszer csak kordult egyet a gyomrom. Kezdtem éhes lenni, azonban még nagyon messze voltunk. Utánunk pedig folyamatossan özönlöttek az emberek. Azon gondolkoztam, vajon mi alapján hívnak majd be minket. Nem kaptunk semmi sorszámot, semmi kártyát, semmit.
- Éhes vagyok! – szólt hozzám Cody.
- Én is! – súgtam vissza.
A hangom mégis hangosnak hatott, és ekkor tünt fel hogy senki nem beszél. Már egy jó ideje csend van. Gondoltam kibírjuk egy ideig még.
Eltelt megint 1-2 óra. Körültekintettem az egész helyen, felmértem mindent a szememmel, bordó járólap volt és világos zöld fal, valahogy nem passzoltak teljesen. Mindenki csak állt vagy ült. De senki nem beszélt. Három ajtó volt a folyósó végén, jobbra balra és középen, szép faajtók voltak.
Hatalmas unalom uralkodott el rajtam és minden egyes perc szörnyű lassan telt el, óráknak éreztem a perceket. Azon voltam hogy kitépem egyesével a hajamat.
Hirtelen kinyílt az ajtó, egy öltönyös szimpatikus ember lépett ki rajta. Odasétált hozzánk, majd megszólított minket.
- Gratulálok önöknek! – fogott kezet közben velünk.
- Miért? – kérdeztük szinte egyszerre.
- Ez volt az első forduló, a kitartásotokat és a türelmeteket vizsgáltuk. Szükségetek lesz majd rá. Most egyenlőre kaptok egy kulcsot és egy szobát az épületen belül, majd szólítunk titeket a második fordulóra. Addig rendeljetek bármit, elég esélyes hogy majd csak holnap kell majd megjelennetek.
Cody megfogta a kulcsot, a cuccainkért indultunk, azonban közben közölték velünk hogy a cuccunkat már felvitték a szobába.
ESTÁS LEYENDO
Here We Are...- Itt vagyunk...
FantasíaAlan egy szegényes átlagpolgár, azonban barátjával Codyval, egy jobb élet reményében jelentkeznek egy felfedező útra. Ott találkozott egy lánnyal akivel közelebbi kapcsolatba is sikerült kerülnie. Vajon találnak valamilyen más életet, vajon tényleg...
