Én, mint Ügynök /átírás alatt/

#1 Tényleg elmegyek

Boldogan lépkedem lefelé a lépcsőn. A piros bőröndöm hatalmas koppanások kíséretében gurul utánam.  Három másik még fönntről néz az ajtó felé, öt hátitáska pedig már az autóban alussza az igazak álmát. 
Hihetetlen...Végre elmegyek. Igaz, hogy csak egy évig, de akkor is megteszem.
Nyolc éves korom óta csak erre a pillanatra vártam, ami most végre itt van.

A bátyámmal Steve-vel fogok dolgozni egy kávézóban felszolgálóként. Legalábbis a szüleim így tudják. Ők nem értenék meg a másik életem. Nekik elég annyit tudni, hogy Grendaybe, a tengerpartra költözök a bátyámhoz, aki egy frappáns kis kávézót vezet és a segítségemre van szüksége.

Pedig a helyzet egy kicsit más.. 

Kiértem a kocsihoz, beraktam a csomagtartóba a koffert, majd sietősen a társaihoz fordultam.
Direkt nem kértem segítséget, egyedül akarom ezt az élményt is átélni.
Ezt a bizonyos "elmegyek" érzést akarom érezni.
Félelem nincs bennem, teli vagyok kíváncsisággal, izgatottsággal és lelkesedéssel.
A szívem sem fáj, nincs benne az az érzés, hogy honvágy, inkább olyan, mintha most dobbanna meg életében először.

.........

Pár perccel később már bepakoltan és jóllakottan ülök a konyhában. A bátyám mellettem, Anyu és Apu pedig velünk szemben ülnek.
- Biztosan ezt akarod?- teszi fel a kérdést anya- Itthon is tudnál munkát találni, ameddig el nem döntöd, hova mész tovább..
Ezzel csak saját magát akarja nyugtatni. Ahjj, hányszor megbeszéltük már ezt.. Ha tudná, hogy pontosan miért akarok elmenni, akkor a szememet is kikaparná.
- Anyu.. Szerintem erre a kérdésre mind tudjuk a választ.- Szögezem le egyértelműen, túlhangsúlyozva a "tudjuk" szót.

........

Csillogó szemmel kezdtem bámulni a Grenday felé vezető utat. Máris érzem a friss, nyári szellőt, a tenger sós illatát,  hallom hullámai hangját.. Fantasztikus.

Nagy levegőt vettem és az ajtóban álló két személyre szegeztem tekintetem.
Apa próbált komoly maradni, de látszott a szemében, mennyire félt. Anyu csak némán, legubbasztott fejjel állt mellette. Nem sok kellett hozzá, hogy elsírja magát. 

Odaléptem hozzájuk és szorosan megöleltem őket.
Elmondták, mennyire büszkék rám és hogy nagyon vigyázzak magamra.
Apa szokásához híven megtiltotta, hogy fiúkkal találkozgassak... milyen vicces.
Ez fog hiányozni majd.. hogy apa csesztessen, hogy anyu minden nap beszélgessen velem. Bármennyire is próbáltam higgadt maradni, az érzéseim csak úgy feltörtek. Elöntött a bűntudat és elkezdett fájni a mellkasom. A búcsú szomorú, főleg akkor, ha a szüleid nem is tudják, ki is vagy valójában..
Még egy erőltetett mosolyt küldtem feléjük, végül pedig beszálltam az autóba.
Kinéztem az ablakon és felidéztem magamban egy pár emléket, ami örökre ide kötött. Mikor megtudtam, hogy mit csinál a bátyám, mikor könyörögtem, hogy irasson be valahová, az első kiképzés óra,  az első végzettség tizenöt évesen.. Csak úgy elszaladt az idő.. és ebből a szüleim semmit sem vettek észre.

Nem mintha rossz család lettünk volna.. Sőt! Hatalmas szeretetben és odafigyelésben nőttünk fel Stevvel, jó gyerekek voltunk és nem bántottuk egymást. A minta családok legmintábbikai voltunk.. mármint külső szemmel. Benne lenni már egész más tészta volt. Főleg azok után, hogy rájöttem, Steve hazudik nekünk. Persze ezt senki sem tudta rajtam kívül...
Aztán én is ezt akartam, ő pedig engedte. Hatalmas szerencsémre! 

Nem vagyok átlagos.. a bátyám sem az. Semmi rosszat nem tettünk, csak a munkánkkal kapcsolatban nem mondhatjuk el az igazat. Mármint Steve munkájáról, mert én még csak most kezdem.. Vagyis a munkát, nem a hazudozást, azt már akkor el kellett kezdenem, hogy elmentem abba az iskolába.. Hú ez egy kicsit zavaros.

A motor búg, a jármű pedig gurulni kezd. Egy utolsó bamba pillantás a szüleimre, egy laza integetés és egy gyorsulás.
Már csak az elsuhanó fák ágaira koncentrálok.. Én most tényleg elmegyek!