No More Dream /szünetel/

5. Rész

2018.07.02.

Eljött. Ez volt az a nap. Nagyon féltem. Napközben semmi mást nem tudtam csinálni csak ültem felhúzott térddel a szoba sarkában és vártam. Vártam a halálom.

Este:

Még mindig semmi. Ok nélkül lerohantam a konyhába, megragadtam a legnagyobb kést. Nem bírtam várni. Fél milimeterre volt a kés hegye a pólómtól, mikor egy láthatatlan...jóformán a semmi... megragadta a kezem es kifordította belőlle a kést. Ahogy földre tert az említett tárgy mindenki ott termett. Maja szülei csak miattam nem mentek aznap dolgozni. Én térdre rogytam a tárgy földet érése után. Végre tudtam volna üvölteni, sírni, de... nem tettem. Erősnek akartam látszani. Meg akartam mutatni, hogy képes vagyok mindenre. Csak hogy terveim ismét egy olyan lépés tette keresztbe ami nem volt szándékos, csak amit leginkább akartam(volna)... menekülni. EL! Mindegy hova kötök ki csak ne ebbe a világba legyek. Tehát futottam. Ki az utcára, az utcán csak neki a semminek. Közben sírtam, mint még soha. Semmit nem direkt csináltam. Mindent az irányított amit legbelül éreztem. Már 1kilómétert tuti rohantam. Át piros lampán, kocsik előtt, szembe forgalommal, de nem ütöttek el. Megálltam. Meg akartam tudni éleke még?! Ránéztem a kezemre és láttam mind a 10 ujjam nem fojt össze. Tehát még élek, de az, hogy egy kocsi se jött belém??! Megfordultam, de nem volt időm látni mi van mögöttem, mert csak egy hosszantartó dudálást hallottam és egy nagyon erős szorítást éreztem. Majd fékcsikorgás és robbanás. Nem láttam semmit. Az a szorítás... mintha egy ferfi karjai lennének... a fejem egy testnek volt támasztva így pont nem láttam mi is történt. Nem is akartam. A szíve dobbanása megnyugtatott az illata... nem tudom szavakba foglalni, de nagyon tetszett. Míg én a szíve dobbanasait hallgattam elkezdtem még jobban sírni. Hang nélkül. Nem akartam, hogy ő meghallja. A szíve dobbanásai eszembe jutatta, hogy az enyém.... már nem sokáig fog életjelenséget produkálni. Nem érdekeltek a külsős zajok. Ahogy elakart engedni az a bizonyos személy én utánna kaptam és magamhoz szorítottam. Nem akartam őt látni sem azt hogy hol vagyok ahogy azt sem, hogy mi volt az a robbanás. Szerencsémre... (amiből az elmúlt 2 évben nem sok volt)... a srác vette az adást es visszaölelt. Most már nem annyira szorosan. Tudtam, hogy nem lehetünk ìgy örökké. Biztos mennie kell majd. Azt se tudom hány éves. Lehet már van barátnője, vagy akár már felesége és gyerekei is. Nem tudok semmit csak azt, hogy ő nagyon nyugodt. Ami tetszett. Úgy éreztem végre szerelmes lettem, de minden csoda három napig tart ezért épp itt az ideje annak, hogy szétnézzek magam körül. Lazítottam az ölelésemen... nem néztem rá. Úgy őszintén nem érdekelt, hogy néz ki. Inkább az érdekelt... mi is történt körülöttem. Elfordítottam a fejem, hogy magam mögé nézzek. A látvány... a látvány... végig futott hatamon a hideg es nem értettem.