IGNIS : egy majdnem átlagos kávézó

8. fejezet

Reggel morcosan keltem ki az ágyamból. Tegnap még sokáig hánykolódtam, de úgy látszik később valamikor bealudhattam. Hunyorogva botladoztam le a lépcsőn, és áldottam az eget, hogy nem estem el, miközben félkómásan szerencsétlenkedtem. Végül sikerült lejutnom a még nagyjából kihalt kávézóba, ahol szembe találtam magam négy farkaséhes szellemvadásszal.

-Helló Amy - intett vidáman Rob. Én csak motyogtam valami köszönés félét az orrom alatt, és leültem az asztalhoz. Nem értem, hogy lehet ilyen kora reggel valaki így felpörögve.
A kis társaság tovább folytatta a beszélgetést, és már én is egész felélénkültem, amikor hirtelen Mamma jelent meg a konyhaajtóban, két nagy tál lekvároskenyérrel. Az asztalunk egyszerre némult el, ahogy pedig lerakta a reggelinket, hirtelen csaptunk le a kenyerekre, nem hagyva, hogy más is vehessen belőlük. Kis közelharc után, végül valahogy megegyeztünk, és már boldogan csámcsogtam a zsákmányomon, amikor Rob megszólalt.

-Amúgy holnap este el kell mennünk egy találkozóra a három szervezettel, mert mindenkinek be kell mutatnia a fémtárgyát - nézett rám egy lekváros kenyérrel a kezében.

-várj, akkor nekem is kell mennem? - eszméletlem fel. Belegondolva mióta félszellem lettem, még ki se mozdultam a kávézóból.

-Aha - törölt le „gusztusosan" egy kis lekvárt az arcáról - ja meg még két kisérőt is kell vinnem - fordult most Nic és Sara felé.

-miért kellenek a kisérők? - fujtatott Sara. Látszott, hogy nincs túl nagy kedve elhagyni a kávézót - és egyáltalán hol lesz ez a „találkozó"?

-A Terra csoport kastélyában - válaszolt unott Rob, mire elcsodálkoztam.

-Egy igazi kastélyban? - néztem rá, miközben megpróbáltam ellopni egy kenyeret Nic tányérjáról, de észrevette és mielőtt még bármit is csinálhattam volna, betömte a szájába.

-Igen, de ez nem olyan nagy dolog - szolt közbe John - régen nekünk is volt egy kastélyunk, de ez a két barom még hét éves korában eladta egy idegennek, mert egy évre elegendő csokit akartak venni a pénzből - mutatott vádlón Nic-re és Robra.

-Jaj öreg, ez már egy régi történet - karolta át nevetve Nic John vállát.

-Amúgy is alig használtuk, és már teljesen romos volt az egész - helyeselt magába fojtott röhögéssel Rob is. John csak megrázta a fejét, de mintha egy pillanatra kicsit elmosolyodott volna.

------ ▪ ------

Reggeli után éppen Sara-val segítettünk Mamma-nak összeszedni a tányérokat, amikor megláttam, ahogy Rob odahajol Nic-hez, és valamit súg neki, mire mindketten először rám, aztán pedig Sara-néznek ördögi mosollyal. Engem meg hirtelen elfogott egy nagyon rossz érzés.
Már letakarítottuk az asztalt, és Sara-val ballagtam fel a lépcsőn, amikor a két fiú elállta az utunkat.

-Mit akartok? - forgattam a szemem.

-Semmit, csak levennétek a ruhátokat - vigyorgott Rob, mire mi Sara-val először lefagytunk, aztán egyszerre húztunk be neki egyet. Egyébként egész jóba lettünk az ajtós „beszélgetésünk" (összesen két szót váltottunk) óta.

-Nyugi van a bugyi maradhat - dörzsölgette Rob az állát, ahol két piros ökölnyom virított - csak a méreteiteket szeretnénk levenni - mutatott a mellette álló Nic-re, és a vállán lévő mérőszalagra. Szörnyen nagy erőfeszítésekbe került, hogy ne üssem meg mégegyszer, de végül sikerült visszafognom magam.

-Perverz állatok! - kiáltott fel mellettem Sara - minek kell nektek a méreteink?

Rob már szólásra nyitotta a száját, de Nic közbevágott.

-A találkozóra a három szervezettel kiderül, hogy estélyiben kell megjelenni, és gondoltuk kiválasztjuk azokat helyettetek - vakarta meg a fejét lazán. Én csak pislogtam, és már kezdtem meghatódni, amikor eszembe jutott, hogy éppen két perverz seggfej áll velem szembe.

-Értem, és ez kedves tőletek, de szerintem mi is ki tudjuk választani, hogy mit vegyünk fel - mosolyogtam „mézédesen" rájuk, mire mindketten csalódottan néztek össze. Volt egy megérzésem, hogy nem túl konzervatív ruhákat akartak nekünk beszerezni.

-jó, de valamit tényleg vennünk kell, mert ez elvileg ilyen puccos, csilli-villi, csillámponihányás lesz - fejezte ki Rob „értelmesen", hogy egy kicsit előkelő lesz az összejövetel.

-Tudjátok mit? - szólalt meg Sara - tőlem aztán nyugodtan vehettek ruhákat nekünk, de mi fogjuk kiválasztani őket.

Kis gondolkozás után végül én is belementem, mert egy extra ajándékruha sosem árt. Gyorsan összekészülődtünk, és már el is indult a kis négyesünk ruhát venni...

------ ▪ ------

Fáradtan rogytunk le egy út melletti padra. Már körülbelül ötmilliárd ruhaboltba bementünk, és háromszor ennyi ruhát felpróbáltunk, de Robnak sikerült mindig valamilyen kivetni valót találnia az öltözékünkben. Csak az az egy szerencsénk volt, hogy a legtöbb boltban kicsi volt a nyüzsgés a nyári meleg miatt, igy nagyjából nyugodtan tudtam próbálgatni a ruhákat, ugyanis amint felvettem az egyiket, az a normális emberek számára láthatatlan lett.

-Éhes vagyok! - sóhajtottam kimerülten. Teljesen kész voltam már ettől a naptól, és csak be akartam kuckózni a szobámba Saraval, miközben nasit zabálva filmet néznénk.

-Nekem meg már fáj a lábam! - nyafogott Sara. Nic csak csöndben próbálta összeszedni az energiáit, de Rob még (sajnos) a fáradtságnak csöppnyi jelét sem mutatta.

-Ne hisztizzetek már itt nekem! - kiáltott ránk katonásan - még csak most kezdtük el a vásárló túrát. Legyetek kicsit aktívabbak! - erre a megszólalásár két kétségbe esett és egy gyilkos pillantást kapott. (Az utóbbi lennék én.)

-Rob, már bejártuk a fél várost, de egy ruha se tetszett neked - fordultam felé erőtlenül - itt az ideje feladni - mellettem a többiek is egyetértve bólintottak amikor Rob hirtelen felállt.

-Csak egy utolsó bolt - nézett ránk kiskutya szemekkel. Már akartam mondani, hogy rám nem hat ezzel, amikor Sara váratlanul megszólalt.

-Rendben, de ez lesz az utolsó - Rob arca felragyogott, mire mi Nic-el fáradtan nyöszörögve adtunk hangot nemtetszésünknek, de azért követtük őket.

Az utolsó ruhabolt jóval nagyobb volt az előzőknél. A fal fehér volt és a plafonról egy egyszerű csillár lógott le. Valaki lehet, hogy szépnek találta volna a helyet, de nekem túl idegen volt a stílusa. Mondtam Robnak, hogy „ráhagyom a ruhát csak menjünk már haza", mire ő vigyorogva közölté, „nyugodtan bízhatok benne". Most, hogy már itt ülök ezen a kényelmetlen bőrkanapén, valamiért nem tűnik túl jó ötlenek, hogy ő választja ki az estélyimet.
Magamba merülve bambultam, amikor megéreztem, hogy valaki le ül mellém a kanapéra, aztán hirtelen a nyakamhoz nyom valami hideget. Ilyedten rándultam össze, és néztem a mellettem ülő vigyorgó alakra, kezében egy hideg üdítővel.

-Basszus Nic, ne ijesztgess! - fordultam mérgesen felé, de végül nem bírtam visszafojtani egy mosolyt. Most jutott eszembe, hogy a tegnap este óta nem is voltunk kettesben.

-Boldog karácsonyt! - dobta felém vidáman az üdítőt, amit sikeresen... nem kaptam el.

-Hülye, már nyár van! - álltam fel, hogy összeszedjem ez elgurult üvegem, és közben próbáltam elrejteni egy idióta vigyort az arcomról. Nem is beszélve a táncoló molylepkéről a hasamban. Asszem ideje elneveznem, mert van egy olyan érzésem, hogy párszor még fogok vele találkozni.

Na, mi is legyen a neve... hm... mondjuk Sanyi... vagy inkább Pisti az idegesítő, táncoló molylepke.

●●●
Huh... megint késtem egy kicsit...
Egyébként Pisti mindenkit üdvözől.
☆_☆