IGNIS : egy majdnem átlagos kávézó

13. fejezet

Ámuldozva néztem körbe, ahogy beléptünk a kávézóba. Az egész helység zsúfolásig tömve volt mindenféle korú és nemű emberekkel, akik egyszerre kapták felénk a tekintetüket, ezzel abbahagyva az asztalon való táncolást, vagy festékkel töltött lufik dobálását, és egyéb elfoglaltságaikat amit inkább nem részleteznék. A pillanatnyi csend alig pár másodpercig tartott, mert utána szinte egyből hangos ujjongásba, röhögésbe tört ki mindenki, és folytatták az előbbi elfoglaltságaikat. Rob-ot már el is találta valaki egy festékes lufival, mire ő idegesen a tömegbe vetette magát mondván, hogy „van egy kis elintézni való dolga”. Azért hozzá kell tenni, hogy ehhez a „dologhoz” vitt magával egy paintball puskát is, amit fogalmam sincs honnan kotort össze ilyen gyorsan. Értetlenül néztem Nic-re, mert per pillanat sötétlila gőzöm se volt, hogy mi folyik itt, és már kezdem nagyon unni ezt az „új szokásomat”.

-Ja, hát úgy látszik, hogy amíg a Terra kastélyba voltunk, Rob összehívta az egész Ignis csapatot – vigyorgott, és elkezdett tolni befelé a tömegbe, hogy megkeressük a többieket, bár inkább én csak azt láttam, ahogy minden szembejövővel váltott pár szót, és (sajnos) bemutat engem. Igazából mindenki kedvesen köszönt, de mire már eljutottunk a pulthoz, egyre jobban egy kirakati bábunak éreztem magam, olyan feltűnően mértek végig az emberek.

-Nic, álljunk meg egy kicsit – támaszkodtam neki a pultnak, hogy egy minimális levegőhöz jussak a tömegben. Ő erre egy mozdulattal átugrotta, és gyorsan töltött egy pohár vizet, amit utána a kezembe is nyomott, hogy egy kicsit lehűtsem magam. Egy húzással megittam az egészet, és hálásan néztem Nic-re, akit hirtelen két nagy fekete bakancs takart ki a látókörömből. Ahogy felpillantottam, megláttam magam előtt Johnt a pulton állva, amint egy üvöltéssel elhallgattatja a csapatot.

-Mindenki fogja be a bagólesőjét! Robert, te meg rakd le azt a paintballpuskát, és a szerencsétlen emberek terrorizálása helyett talán megoszthatnád velünk, hogy miért van itt az egész Ignis csoport!  -hunyorított rá Rob-ra, aki még egy utolsót belelőtt a szegény lufidobálóba, aztán felugrott a pultra John mellé. Gyorsan ismertette mindenkivel a versennyel kapcsolatos tudnivalókat, plusz a tényt miszerint én lettem a fémtárgyuk.

-Holnap reggel már ki kell találnunk, hogy hogyan szerezzük meg a másik három fémet, de addigis még van hét óránk... - nézett vigyorogva a karórájára, ezzel hangos ovációt kiváltva az emberekből.

○ Nic ○

Rob beszéde után mindenki őrjöngésbe kezdett, míg én csendbe Amy mögé osontam, és egy gyors mozdulattal megfogtam a vállát. A hirtelen „támadásom” miatt először megfeszült, de aztán valahogy rájött, hogy én vagyok az, és egyet sóhajtva megfordult. Nagy zöld szemeivel kérdőn nézett rám, de váratlanul valaki lekapcsolta a lámpákat, és már csak az asztalokon lévő színes kis fények világítottak. A zene eközben teljes hangerővel dübörgött, és egyre többen kezdtek táncolni körülöttünk, amit láttam, hogy Amy nem díjaz túlságosan. Úgy tűnik nem nagyon bírja a tömeget.

-Gyere... – kaptam föl a földről, és gyorsan átraktam a pult túloldalára, aztán én is mellé ugrottam, lehuppanva a padlóra, hátamat a faburkolatnak támasztva. Kis idő múlva ő is követte a példámat, és csendben üldögéltünk együtt a hideg csempén, hallgatva a srácok őrült üvöltözésével társított zenét. Olyan szokatlanul, de kellemesen hatott rám ez a helyzet. Szinte úgy éreztem, mint ha már ezer éve ismerném a mellettem ülő lányt. Ekkor félve rám sandított, és alig halhatóan megszólalt.
-Azért... köszönöm a vizet... – vörösödött el egy pillanatra, ezzel engem tökéletesen kinyírva.

...Kész, vége, én fel mondtam a szolgálatot!! Ha nem akarja, hogy most azonnal leteperjem, nagyon gyorsan abba kéne hagynia... ezt... de ahogy utána lassan hátrasimított egy tincset a hajából, hát én... várjunk... mi a francért beszélek úgy mint egy szerelmes tinilány?! – eszméltem rá a gondolataimban, és gyorsan mondtam valami „nincs mit” félét aztán inkább felálltam, hogy a táncoló emberek közé siessek. Még a szemem sarkából láttam, ahogy Amy furcsán néz utánam, de próbáltam nem foglalkozni vele.

------ ▪ ------

○ Amy ○

Már öt óra eltelt mióta Nic egyszerűen csak spontán elviharzott. Azóta szerencsére az embertömeg is elapadt, és most csak pár enyhén megtépázott személy rázza magát az asztalok közt. Nekem természetesen végig eszem ágában se volt elmozdulni a kényelmes helyemről, főleg miután megtaláltam a tartalék csipszet. A kajámat majszolgatva bámultam a folyamatosan csökkenő táncolókat, de kezdtem magam egyre fáradtabban érezni. Őszintén teljesen lusta voltam ahhoz, hogy felmenjek a szobámba, vagy egyáltalán álló helyzetbe tornázzam magam, szóval végül a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodtam, vagyis a pult mögött kezdtem el berendezni egy viszonylag kényelmes kuckót. Komótosan elhelyezkedtem a vackomban, és már félálomban voltam, amikor egy hangos puffanást hallottam magam előtt.  Résnyire nyitott szemmel próbáltam kivenni az előttem guggoló alak fejét. Végül megláttam Robot, ahogy kísérteties mosollyal az arcán közeledik felém. Ekkor vettem észre egy színes filctollakkal, hajfestékekkel és egyéb ilyen helyzetben kifejezetten veszélyes dolgokkal telerakott táskát a vállán. Hiába próbáltam ébren maradni, végül az álmosság úrrá lett rajtam, de még az utolsó pillanatban láttam, hogy Rob ki vesz valamit a táskájából aztán mély álomba merültem.

------ ▪ ------

Fáj a hátam... hm... és a nyakam is... – nyitottam ki a szemem, amit egyből meg is bántam, mert a felém áramló erős fény majdnem kiégette a retinámat. Kábán tápászkodtam fel a pult mögül, ahol az estémet töltöttem. Sikerült ülve elaludnom, ezért minden végtagom elgémberedve lógott magam mellett. Megviselten kémleltem szét a kávézóban, ami úgy nézett ki, mintha körülbelül a harmadik világháború zajlott volna le tegnap éjjel. Az asztalok körül különböző ruhadarabok és kiegészítők voltak elszórtan, míg a festékeslufik maradványai beborították az egész szobát. A székeken még felfedeztem egy két alvót, szóval lábujjhegyen lopakodtam fel a lépcsőn, mert nem volt kedvem felkelteni pár dühös, másnapos alakot. Ahogy beléptem a szobámba, elcsoszogtam a fürdőig, hogy egy kicsit megmossam az arcom. Gondolkodás nélkül fröcsköltem magamra a jóleső, hideg vizet, aztán belenéztem a tükörbe és... teljesen ledermedtem. A megszokott normális énem helyett, előttem egy citromsárga hajú lány állt, fekete filccel rajzolt műbajusszal, és a szemhéjára festett másik szemmel. Így ha lecsukta, olyan volt mintha még mindig nyitva lenne. Ekkor bevillant, ahogy Rob elalvás előtt még megjelent előttem, és hirtelen mindent megértettem.

-Rober! – nyitottam be a szobájába fortyogó dühvel. Ő éppen Nic-kel ült az ágyon, akinek csak a hátát láttam, és nagyban diskuráltak valamiről. Ahogy berontottam mindketten egyszerre kapták felém a pillantásukat, és pár értetlen pislogás után kitőrt belőlük a nevetés – hát ez tényleg rohadt vicces... ennél már csak az lenne szórakoztatóbb, ha kitekerném a nyakatokat... – indultam meg idegbetegen feléjük, mire nagyjából elhallgattak, de a röhögést még így is alig tudták vissza tartani, ezért csak össze szorított szájjal figyeltek engem, és elég fura fejet vágtak – na jó, Nic! – néztem rá szúrós szemmel – te szerzel valamit amivel lemoshatom ezt! -mutattam az arcomra – Rob, te meg fogod magad, és nagyon gyorsan elmondod, hogyan változtassam vissza a normális hajszinemet! – tettem csípőre a kezem, mire ők tisztelegve felálltak, és katonásan mondtak valami „igenis hölgyem” szerűséget, aztán Nic elment, én meg lassan Robra néztem várva az ötletét, hogy miképp legyen újra elfogadható a hajam.

●●●
Remélem tetszett a fejezet! :))