IGNIS : egy majdnem átlagos kávézó

3. fejezet

Egyedül voltam a sötétben... aztán, egy fényes pontot vettem észre a távolban, ami egyre gyorsabban közeledett felém... és lassan kinyitottam a szemem.

-Milye gyönyörű kék szemek... Tetszenek benne azok a sárgásbarna pöttyök - bámultam félkómásan a mellettem guggoló srác arcára. Aztán tudatosult bennem, hogy pár perccel ezelőtt, éppen ettől az embertől menekülve ugrottam ki az út közepére. Egy pillanat alatt felültem, és ekkor vettem észre, hogy még mindig az utcán vagyok, csak most épp a járdán.

-John ki fog nyírni, ha ezt meglátja - motyogott magában a fekete pólós, miközben a homlokát masszírozta. Perpillanat nem látszott túl veszélyesnek, de lehet, hogy ez csak egy álca.

Remegve kezdtem el hátrébb kúszni, ám valamiért még mindig nem láttam annak jelét, hogy bántani akarna. Ő csak csodálkozva nézett rám, kékes szemeivel. Gondolom nem értette, miért reszketek.

-Mi a baj, fáj valamid? - fürkészett tovább, nekem pedig kezdett egyre erősödni a gyanúm, miszerint talán még se vagyok életveszélybe.

-Izé... bocs a kérdésért, de te véletlenül nem egy pszichopata gyilkos vagy, aki azért jött hogy megöljön?- szólaltam meg, de így kimondva még hülyébben hangzott.

- Ezt meg honnan vetted? - tartotta vissza a nevetését, én meg kezdtem egyre kínosabban érezni magam.

-Hát... ööö -fogtam volna hozzá a magyarázkodáshoz, de ekkor eszembe jutott valami. - Nem most gázoltak el fél perce?! - próbáltam visszaemlékezni, ahogy a szürke kocsi közeledett felém, de meglepetésemre semmilyen fájdalmat nem éreztem, amint ott ültem a járdán, pedig le mertem volna fogadni, hogy elütöttek.

-Milyen jó a memóriád aranyom - vigyorodott el gúnyosan a fekete pólós - egyébként igen, most épp halott vagy... vagy legalábbis félig.

-MI??? Te most részeg vagy, vagy csak szimplán őrült?! - meredtem rá idegesen, és megint hátrébb csúsztam a földön.

-Huhh...Nehezebb dolgom lesz mint hittem. Több millió ember él a világban erre pont egy ilyen lassú felfogásúra pazaroltunk egy szellemet - sóhajtotta el magát a srác én meg nem bírtam tovább magamba tartani a dühöm és kirobbantam.

-Na idefigyelj „aranyom". Nem tudom, mi a franc bajod van, de ha nem mondod el, mi folyik itt, gondoskodok róla, hogy a jövőben ne születhessen gyereked.- mutattam a lábamra arra utalva, hogy lehet pár perce még egy kocsi alatt voltam, de rúgni azért tudok, és a célzási képességeim se túl rosszak.

-Hóóó, de harapós kedvében van itt valaki - vigyorgott újra irritálóan - Egyébkét pedig lehetnél kedvesebb is a kicsikével.

Nem válaszoltam, csak grimaszoltam egyet, aztán figyelmeztetően újra a lábamra mutattam.

-Na jó figyelj - sóhajtott megint a srác - röviden te most egy félszellem vagy. - Már éppen közbe akartam vágni, hogy azért ne képzeljen már ennyire hülyének, de nem hagyta.

-Huhh, nem is tudom hol kezdjem. Szóval a legendák szerint régen, jóval az emberek előtt, csak négy ős szellem létezett. Aqua, a vizeknek, Aer a levegőnek, Terra a szárazföldeknek, Ignis pedig a tüzeknek és a villámoknak a szelleme volt. Mind a négyen kicsit szeszélyesek voltak, de ők tartották fent az egyensúlyt. Ám, ahogy az emberek feltűntek, és elkezdték rongálni a természetet, úgy gyengültek le ők is. Már nem tudták kordában tartani az erejüket, így jobb ötlet híján kisseb szellemekre osztódtak, és megpróbálták elpusztítani az emberiséget, ami ugye veszélyztette őket. Ekkor jöttek a képbe a szellemvadászok. Egyébként mielőtt még kérdeznéd, az átlag ember nem látja a szellemeket, de nekem és az összes többi vadásznak régen az egyik ősünk egy szellem volt...

-Azt meg hogy? - kotyogtam hitetlenül közbe - Mármint, ha nem is látják és hallják az emberek a szellemeket, akkor, hogy hoztak össze egy gyereket? Néztem a fekete pólósra, aki csak sejtelmesen mosolygott, és közölte velem, hogy „még túl fiatal vagyok ehhez".

-Visszatérve a témához, a szellemvadászok elkezdték bezárni az ártó szellemeket, mindenféle fém tárgyakba és így szép lassan kihaltak. Már jó pár évtizede, eltűnt az utolsó szellem is, és azóta senki sem tartja fent a rendet a Földön, de mi szellemvadászok még mindig vagyunk, mert sose lehet tudni, mikor születik ujjá az egyik szellem - fejezte be a „kiselőadását".

-Értem - néztem rá fapofával - most már, csak egyvalamit akarok kérdezni...

-Mi lenne az?

-TE TELJESEN HÜLYÉNEK NÉZEL!? - üvöltöttem a képébe, és feláltam, hogy sértődötten eltrappoljak, amikor véletlenül nekiütköztem egy vörös kalapos nőnek, és leesett a kalapja. Vagyis csak azt hittem, hogy nekimentem, mert a nő észre se vette, hanem hümmögött valamit az „erős szélről", és tudomást sem véve rólam tovább sétált. Én csak ledöbbenve álltam, és néztem magam elé, amikor megszólalt mögöttem a fekete pólós srác.

- Hát igen... mint már említtetem, te most félig szellem vagy, szóval az átlag emberek nem érzékelnek, csak az olyanok mint én - bökött magára a mutatóujjával. Én még mindig földbe gyökerezett lábbal álltam, és csak egy kis idő múlva jutott el a tudatomig, hogy mit is mondott.

-Várjunk csak... most komolyan be akarod adni a szellemes történetedet, ami legjobban egy béna játék bevezetőjére hasonlít? - néztem rá kicsit félve a válaszától.

-Végre eljutott az agyadig csillagom. Abban a tőrben, egy ősi szellem darabkája volt elzárva, és mivel sikeresen feláldoztad magad (vagyis a kocsi elé ugrottál), az előírásoknak megfelelően megszállt téged, igy félszellem lettél.

-Mi a fasz?! Változtass vissza - pánikoltam be hirtelen.

-Hát tényleg „szörnyen" szeretnék segíteni, de tudod... hogy is mondjam... ez az ügy túl problémás nekem, szóval én asszem lelépek - intett egyet a kezével, ahogy elsétált mellettem.

-Ne merészelj ezek után itt hagyni! - futottam utána - ha nem változtatsz vissza, mindenhova követni foglak, és egész életedben kísértelek, ha már szellem vagyok!

-Ha együtt akarsz velem fürdeni, csak kérned kell tündérbogaram - vigyorgott rám.

-Jó, oda nem foglak követni, de az összes többi helyre igen! - forgattam a szemem, és próbáltam nem azon gondolkodni, hogy hány kockája lehet. - Egyébként pedig ne hívj tündérbogaramnak! Van nevem is! - vágtam gyorsan hozzá. A fekete pólós kérdőn nézett rám, nekem pedig ekkor jutott eszembe, hogy a nagy felfordulásban el is felejtkeztünk bemutatkozni. Egy kis gondolkodás után megszólaltam.

-Ha elmondod a nevedet, én is az enyémet - sandítottam bizalmatlanul a fekete pólósra. Ő csak sóhajtva megrázta a fejét.

-Nic, Nicolas Ridley.

-jó, én Amy vagyok, de ne hidd, hogy, azért, mert te elmondtad a vezeték neved, én is el fogom - húztam össze a szemem, hátha észreveszem, hogy valamilyen hátsó szándéka van. Annyira belemerültem a szuggerálásában, hogy fel se tűnt, amikor megálltunk.

-Megérkeztünk - szólalt meg Nic - Ha van egyáltalán a városban olyan hely, ahol vissza tudnak változtatni, akkor az ez.

Ahogy felnéztem egy kicsit öreg, de nagyon hangulatos kávézó ajtaját láttam. A piros festék, már néhol lekopott róla, de valahogy így is melegséget árasztott. A ajtó fölött pedig csak egy szó ált:
IGNIS

● ● ●

270+ megetekintés... úristen, nagyon sok virtuális puszi mindenkinek, akinek tetszik a történet, és ha valakinek van valamilyen kérése, vagy kérdése az nyugodtan írja le kommentbe. :)