IGNIS : egy majdnem átlagos kávézó

17. fejezet

-Óriási híreim vannak pudingok- lépkedett köztünk John, miközben mi magunkhoz képest még egész elfogathatóan fekvőztünk a reggeli, harmatos fűben. Gray-el egymás mellett szenvedtünk, és csak annak gondolata tudott minket életben tartani, hogy holnap már kizárólag a boldog szabadság vár ránk - az elmúlt egy hétben a társaság nagyrésze sikeresen elsajátított pár alap önvédelmi mozdulatot és támadási technikát, bár az állóképessége néhány egyénnek még igazán csapnivaló - állt meg előttem, mire lehajtott fejjel próbáltam minél kissebre összehúzni magam. Az más kérdés, hogy eközben nem hagytam abba a gyakorlatot, így enyhén furcsa látványt nyújthattam a többieknek.

Visszagondolva, minden nap kora reggeltől egészen sötétedésig edzettünk, kisebb-nagyobb szünetekkel, hogy azért ne essünk össze (olyan gyakran) a kimerültségtől. Éjszakára már csak leginkább egy rakás hullára hasonlítottunk, akik még arra se képesek, hogy pár elhaló morduláson kívül máshogy kommunikáljanak. Abban a rövid időszakomban pedig, amikor tudtam értelmesen beszélni, szinte csak Sara-val és Gray-el voltam... na meg persze Ignis-szel, aki a héten fáradhatatlanul végig boldogított epés, vagy már éppen egész szórakoztató megjegyzéseivel, az enyhén katasztrofális kondíciómra utalva. Robbal nem nagyon futottam össze, mivel ő szinte állandóan a játékra készült Nic-kel együtt, akivel azóta se vagyok képes normálisan viselkedni. Őszintén nem értem miért idegesítette fel magát annyira azon, hogy nincs kedvem egyedül kimaradni az egész játékból. Főleg, hogy elsősorban ő rángatott bele ebbe az őrült világba... ha még nem is direkt... szóval kicsi bízhatna jobban a harci képességeimben. Jó, persze nem vagyok Kung fu panda, de azért pár alap mozdulat szerintem már elfogadhatóan megy. Gay-el pedig még a szabadidőnkben is gyakoroltunk, aminek természetesen az lett a vége, hogy ő „próbálta a reflexeimet fejleszteni," de igazából csak elkezdett dobálni a földről felszedett kisebb botokkal. Eközben pedig valami olyasmről oktatott ki, hogy miképp kéne hárítanom a támadásait. Végül teljesen alkalmatlannak talált erre a feladatra, és inkább neki láttunk keresni valami ehetőt az erdőben (sajnos eredménytelenül) - ekkor hirtelen éles fájdalom nyilallt a jobb sípcsontomba, vissza hozva engem a gondolataim mély és néha kifejezetten mocskos örvényéből. Mérgesen kaptam a tekintetem a mellettem pisszegő fiúra.

-Mi a francért rúgtál belém Gray - suttogtam élesen ügyelve arra, hogy azért John ne hallja meg a hangom. Ő csak fura grimasszal az arcán fekvőzött tovább, de váratlanul megált.

-Könyörgök tereld el az öreg figyelmét egy pillanatra - mutatott állával alig észrevehetően a mögöttünk sétálgató alak felé, mire én csak felvontam a szemem és vártam, hogy elmagyarázza az új teljesen idióta ötletének okát.

-Oké... hát ez elég kínos, de... - ült fel úgy, hogy egyszer sem nézett a szemembe - rohadtul hugyoznom kell, és ha most rögtön nem megyek wc-re, valószínűleg felrobbanok odalent - bökte ki végül egyhuzamra. Egy másodpercig némán pislogva bambultam rá, de aztán nem bírtam tovább, és hangos nevetésben törtem ki. Gray vérvörös arcát nézve próbátam kicsit megkomolyodni, és valami olyat is mondhattam, hogy "tartsd vissza még egy darabig," mert csak szimplán fogta magát és legyintve elsétált/totyogott, tudomást sem véve a felénk trappoló Johnról.

-Valami gondja van Carvel? - magasodott fölém az Ignis csoport diktátora összehúzott szemöldökkel. A rá vetülő sötét árnyék miatt szinte már megtévesztően idősnek hatott az arca. Ha nem ismerném talán még meg is ijednék, de ez az egy hét alatt, talán sikerült kicsit megkedvelnem. Legalábbis annyira, hogy rájöjjek mit keres ebben az ugyan annyira őrült, mint vidám és szórakozott társaságban. Vissza fojtott nevetéssel néztem a szemébe, és hosszasan ismertetni kezdtem új szörnyen veszélyes állapotom, avagy a Röhögítiszt.