IGNIS : egy majdnem átlagos kávézó

7. fejezet (2/2)

Az idilli pillanatnak a még mindig össze-vissza spriccelő csap vetett véget, ugyanis sikerül egyenesen az arcába találna John-nak.

-Robert, két perced van, hogy megjavítsd ez a rohadt csapot! - üvöltötte le John a mellette röhögő fiú fejét. Ő csak visszafojtott nevetéssel összenézett Nic-kel, és elment megkeresni a szerszámosládáját. Én még mindig a vörös rózsát szorongatva bámultam végig magamon. A ruháim teljesen átáztak, a hajam pedig kócosan lógott a szemembe. Sara-ra pillantva láttam, hogy ő sincs sokkal jobb állapotban, így gyorsan fel is szaladtunk átöltözni, magára hagyva Nic-et (és Bunny-t) az őrjöngő Johnnal.

Felkaptam egy váltásruhát, és pár unalmas perc után kikukkantottam a folyosóra történt-e valami érdekes, mert egy szobába ücsörögni nem túl élvezetes dolog. Sajnos ott se volt sokkal több mozgás, így unalmamban már azt kezdtem fontolgatni, hogy lemegyek Johnékhoz, amikor a 9-es szoba ajtaja is kinyílt, és Sara dugta ki rajta a fejét.

-Szia... - néztem rá kicsit furán tekintettel arra, hogy mindketten a szobánkból kikukucskálva bámultuk egymást... vagyis ő csak a levegőt figyelte.

-Szia - köszönt vissza félénken, aztán nem szólalt meg többet, és a folyosóra néma csönd ereszkedett, amit a csak John távoli üvöltözése szakított félbe néha. Aztán meghallottuk ahogy fájdalmasan feljajdul, (valószínűleg megérkezett Mamma plusz a sodrófa) és önkéntelenül egymásra nevettünk.

-Helló hölgyeim - bukkant fel hirtelen Rob, az 1-es számú ajtóból egy óriási szerszámosládát cipelve - na gyertek ti is, mert be kell avatnom a csapatot pár dologba - nézet ránk egy rosszat sejtető vigyorral az arcán - ja tényleg, te meg még nem is tudod, hogy mi folyik itt - fordult felém. Nem teljesen értettem, hogy miről beszélt, de időm se volt úl sokat agyalni ezen, mert Sara-val együtt lesiettünk a lépcsőn. Amúgy ahhoz képest, hogy nem lát, egész normálisan viselkededik velem.

A kávézóból már elmentek a vendégek, és most csak a kis csapatunk üldögélt egy sötétkék, vasból készült asztal felett.

-Na, mesélj Rob, minek köszönhetjük „csodás" látogatásodat? - szólalt meg a szemét forgatva John. Kíváncsian Robra pillantottam, aki még mindig sejtelmes mosollyal ült az asztal túloldalán.

-Hát, először szeretném Amy-t beavatni, hogy kik is vagyunk mi - szólalt meg, aztán előhúzott a rendörségi egyenruhája alól egy lapot, és egy kék filctollat - vagyis gondolom azt már tudod, hogy ex-szellemvadászok vagyunk, de persze rajtunk kívül többszáz volt szellemvadász van a világon, bár ennek a háromnegyede, már nem is látott szellemet ez életében. Az összes vadászt pedig négy nagy társaságra lehet beosztani - rajzolt egy ikszet a lap közepére, így azt is négy felé vágva - először is vagyunk mi, az Ignis csoport - rajzolt az egyik kockába egy vigyorgó fejes kávésbögrét - régen mi a fegyverekért feleltünk, de ma már csak John szokott néha lövöldözni a pincében. Egyébként egy egész nagy társaság vagyunk, de persze ezeken kívül mindenkinek van saját lakása - bökött Sara-ék felé, mire Nic vidáman megszólalt.

-Mondja az, aki egy börtöncellában szokott élni.

-Miért, egész kényelmes hely - bambult Rob a messzeségbe - de visszatérve ugye rajtunk kívül még három szervezet van, például az Aqua - rajzolt egy hajót a lapra tetején egy masnival - meg még ott van az Aer és a Terra is - firkált a maradék két kockába egy repülőt és egy almát két nagy szemmel. A kis társaságunk csöndben figyelte, ahogy az úgynevezett főnökünk virágokkal és napocskákkal egészíti ki az alkotását. Végül várakozó arckifejezéssel felnézet.

-Ööö... Hát ez... egész művészi lett... - pislogtam nagyokat és magamra erőltettem egy vigyort, mire Nic-ék is elkezdtek vadul bólogatni mellettem.

-Robbi-kám, nem akartál valami mást is mondani nekünk? - próbálta Mamma elterelni a figyelmét.

-Ja tényleg - szedte össze magát Rob - Igazából az volt a fő okom, amiért el kellett hagynom a kényelmes cellámat, hogy a másik három csoport vezetőivel együtt egyhangúan megszavaztunk egy játékot, az embereink között - vigyorodott el újra, azzal a démoni mosollyal. Mi csak értetlen fejjel bámultunk Robra, mire ő tovább folytatta az előadását - a játékszabály egyszerű. Mind a négy csapatnak van egy fő fém tárgy. Nekünk például az a vas tőr, ami Amy testében van...

-Nem azt akartad mondani, hogy Amy „csodálatosan sexi testében"? - villantotta ki a fogát Nic, mire egy gyilkos tarkón ütéssel ajándékoztam meg.

Most komolyan, ez semmiből sem tanul?!

-Oh tényleg... - nézet Rob vigyorogva a mellettem ülő seggfejre - na, de visszatérve a játékra minden csapatnak az a feladata, hogy megszerezze a másik három szervezet fém tárgyát.

-Várjunk csak - eszméletlem fel hirtelen - nem úgy volt, hogy visszaváltoztattok?

-Hát bocs, de arra még egy kicsit várnod kell, mert valószínűleg ha megpróbálnánk, eltűnne a tőr, és nem lehetne mit ellopni tőlünk - fordult felém Rob.

-De hát elvileg így is csak szétmorzsolódva van a testemben! -akadtam ki.

-Az részletkérdés - legyintett közömbösen - mondjuk így valószínűleg veled együtt lopnák el a tőrt -gondolkozott el egy kicsit, de aztán vigyorogva hozzátette, hogy „erre a legegyszerűbb megoldás, ha nem hagyjuk nekik". Most komolyan, ha egy kicsit is közelebb ült volna hozzám, már rég megfojtottam volna...

-Ja, és az egész játékban csak egy szabály van, : hogy nincsenek szabályok - dörzsölte össze ördögien a kezét, mire engem szabályosan kirázott a hideg. Ezzel ő befejezetnek is vélte a megbeszélést, és fütyörészve átballagott a konyhába, megjavítani a csapot.

A kis csapatunk már szét széledt, és én egyedül könyököltem az asztalon - vajon mi lehet anyuékkal? Egyáltalán jól vannak? Hogy bírják azt, hogy eltűntem? - ilyen és hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy könnyezek. Fel se tünt, hogy a nagy gondolkodás közben elbőgtem magam. Lehet, hogy általában jól bírom a hasonló helyzeteket, de most egy félszellem vagyok, akit valószínűleg nemsokára el akarnak majd rabolni, mert egy hülye tőr van bennem, és még a családommal se tudok beszélni, akik már valószínűleg halálra aggódják magukat.
Visszafojtott sírással próbáltam letörölni a könnyeket az arcomról, de váratlanul két gyengéd kar ölelt át hátulról. Ilyedten fordultam meg, de találkozott a szemem egy bizonyos kék szempárral benne a kis barna pöttyökkel. Forróság járta át a testem, és a hasamban felébredtek a jól ismert pillangó... vagyis inkább sztepp táncoló molylepkék - most komolyan, sose értettem, hogy miért mindig csak pillangók repkedhetnek az ember hasában. A molylepkék sokkal valósághűbbek.

-Ne sírj mókuska! - suttogta Nic a fülembe amitől libabőrös lettem.

Miért ilyen jó az illata?

-Nem sírok! Csak valami belement a szemembe - hüppögtem, és megpróbáltam kibontakozni az öleléséből - váá... ennél átlátszóbb kifogást még keresve se találtam volna.

-Rendben - mondta kedvesen, de csak azért sem engedett el. Már egész megnyugodtam, amikor egy hangos csattanást hallottam a pult mögül. Egy szempillantás alatt elugrottam Nic mellöl, és a kávéspulthoz futottam. Meglepetésemre a földön egy atomrészeg Johnt találtam, akinek valószínűleg sikerült megtalálnia a dugipiáját, amit Mamma rejtett a pult alá.

-Ne is zavartassátok magatokat - mondta artikulálatlanul és megint húzott egyet a whiskys üvegéből. Nic-re néztem, aki mozdulatlan arcizmokkal bámulta a földön fekvő alkoholistát. Ebben a pillanatban semmi esetre se lettem volna John helyében. Aztán tudatosult bennem, hogy nemrég szerelmetesen ölelgettem a mellettem álló srácot és vörös fejjel felszaladtam. A szobámba érve becsaptam magam mögött az ajtót és nekidőltem.

Nem, nem, nem, nem, nem és nem. Ébredj fel Amy! Az életed romokban hever, nem most kéne holmi jött ment seggfejbe belezúgnod!

●●●
Na itt van a 7. fejezet második része.
Remélem tetszett. :)
(Ja, és a képen látható mollylepke szokott életrekelni Amy hasában. )
⊙_⊙