IGNIS : egy majdnem átlagos kávézó

12. fejezet

Zavarodottan néztem ez előttem álló fiúra, és próbáltam felfogni, hogy mit is mondott az előbb. Aztán hirtelen egy csapásra megvilágosodtam.

-Most  ájultam el... szóval te biztos a tudat alattim vagy! – jelentettem ki boldogan, hogy ilyen hamar rájöttem a megoldásra.

-Tessék? – tűnt el a mosoly az arcáról - én nem vagyok semmilyen "tudatalatti" vagy miről beszél! Mint már mondtam én Ignis vagyok az ősszellem! – nézett rám ördögien várva, hogy valamit reagáljak, de látva a közömbös arcom újra megszólalt – tudod csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy most kéne meglepődnöd, és  az életedért könyörögnöd.... – bámult várakozóan, de én továbbra se hittem neki.

-Nem nézel ki túl szellemesen... – mértem végig az előttem ülő fiút.

-Na-na, ne sértegess, mert megbánod! – állt fel fenyegetően, mire kicsit lecsúszódott a gatyája, ezzel kivillantva enyhén gyerekes piros kisautós boxer-jét.

-Ha tudatalattim lennél most azonnal kitagadnálak... – fogtam meg a fejem, miközben megpróbáltak kitörölni a belőle az előbb látottakat. Egy kis idő múlva felnéztem, és szerencsére a magát Ignis-nek nevező fiú már felhúzta a nadrágját.

-Na jó. Elmondanád végre, hogy mit keresel a fejemben?! – szakítottam félbe az egyre erősödő kínos csendet.

-Azt nekem meg honnan kéne tudnom?! – fujtatott egyet bosszúsan – nemrég még békésen szunyáltam valami fém cuccban, aztán most meg arra ébredtem, hogy egy hülye fruska fejében dekkolok – játszotta el a hattyú halálát, ezzel nem figyelve rám így alig tudta kivédeni a felé röpülő cipőmet.

-Az én elmémben vagy, szóval vigyázz a szádra – fontam keresztbe a karom magam előtt, és elgondolkoztam a hallottakon – mivel mostanában elég sok... fura dolog történik velem, ezért tegyük fel, hogy elhiszem, hogy te vagy Ignis – sóhajtottam egy nagyot - de akkor miért nézel ki úgy mint egy ember, és egyáltalán honnan vannak ilyen ruháid, ha már elvileg jóval régebben elzártak téged? – szegeztem neki hirtelen a kérdéseimet értelmes válaszra várva, amit egy kis idő múlva szerencsére meg is kaptam.

-Most komolyan... egy ősszellem vagyok. Szerinted nem magától értetődő, hogy fel tudok venni egy emberalakot?! – kapta fel a fejét - egyébként pedig ha bárhol a világon tűz keletkezik az ottani dolgokat érzékelni tudom, annak ellenére is, hogy nemrég egy fémbigyuszban voltam – vonta meg flegmán a vállát mintha csak azt közölte volna, hogy sötét van.

Mondjuk így már tényleg egész érthető, de még mindig alig hiszem el hogy ő Ignis. Mert hát a szellemeknek... nem is tudom... nem kéne kicsit ijesztőbbnek kinéznie?! – tűnődtem némán magamban, amikor váratlanul egy kemény rántás éreztem, és egy egyre erősödő szuszogó hangra lettem figyelmes. Már Ignis is eltűnt előlem, és végül résnyire nyitottam a szemem. Lassan néztem körbe a sötét szobában ahol feküdtem. Csak a hold fénye áramlott be az ablakon, ezzel mindennek egy kísérteties hangulatot adva. Félig még kómásan keltem ki az ágyból, amikoris hirtelen észrevettem a mellettem szuszogó valamit, és egyből kipattant a szemem. Remegő kezekkel nyúltam a takaró széle után, és végül egy gyors mozdulattal felfedtem a valami kilétét. A vérnyomásom egy szempillantás alatt az egekbe szökött, amikor megláttam a mellettem békésen szundikáló perverz seggfejt.

-Tünés kifelé az ágyamból vagy különben én rugdoslak le, és annak nem fogsz túlságosan örülni – kiáltottam rá idegesen, de a várt eredmény helyett Nic méltósága csak egy álmos morgással jutalmazott meg, mire nekem mégjobban felforrt az agyvizem. Egy gyors és kíméletlen mozdulattal a padlóra taszítottam, és önelégülten figyeltem, ahogy  fájdalmas nyögések közepedte feltápászkodik a földről.

-Mit kerestél az ágyamban, és... várj, egyáltalán hol vagyunk? – kérdeztem rá egyből, amint egy minimális jelét is mutatta annak, hogy képes felfogni amit mondok. Ő először csak lassan rám nézet, aztán pár kósza meglepett pislantás után váratlanul átölelt. A hirtelen kirohanása miatt még védekezni se volt időm, szóval csak vörös fejjel tűrtem, ahogy úgy szorított mintha az élete múlna rajta. lassan beszívtam gyenge szappanos menta illatát, és azt vettem észre hogy az előbbi gyilkos szándékom már nyom nélkül elpárolgott.

-Khm... Nic – toltam el magam tőle, anélkül hogy a szemébe néztem volna – mi történt? – utaltam az ájulásom alatt lezajlott dolgokra, meg arra hogy miért feküdtem vele édeskettesben egy vadidegen szobában.

-Hát miután elájultál, felhoztunk ebbe a szobába a kastélyban, és egy Terra orvos meg is vizsgált, de nem tudta mi bajod van, ezért... „kicsit” ideges lettem, szóval beadtak valami nyugtató teát, és... onnantól kezdve meg már minden jó ötletnek tűnt... meg hát... nem akartam hogy bajod essen – vakarta meg a fejét vigyorogva, mire csak fáradtan megráztam a fejem elfojtva Pistit a hasamba – amúgy tudod miért ájultál el? – szegezte nekem a kérdést, de én már túl álmos voltam, hogy meséljek a bennem éldegélő ősszellemről akivel vitatkoztam.

-Aha, majd holnap elmondom. Most inkább aludjunk – dőltem vissza az ágyamba, de még fél szemmel láttam, ahogy ő is odasettenkedik a másik oldalamra – te a földön alszol! - dobtam reflexből neki egy párnát, aztán már utaztam is az édes álmok világába.

------ ▪ ------

Másnap reggeli ébredés után szinte egyből indultunk vissza a kávézóba. Persze csak miután a Terra vezetőnek ötvenszer elmagyaráztam, hogy „nem, nincs már semmi bajom”. Alig hitte el, hogy jól vagyok, mert elvileg miután elájultam, szinte nem is volt pulzusom ami azért elég para.

-Szóval, mi lett veled miután kidőltél? – fordult felém Nic már a kocsiban és a többiek is kérdően néztek rám.

-Hát előszőr semmi nem volt, de aztán megjelent Ignis a fejembe, és sikerült lebonyolítanunk egy elég különös beszélgetést – gondoltam vissza a tegnap történtekre. Erre viszont bevillant az este, és önkéntelenül Nic-re sandítottam, aki elkezdte birizgálni a hajam.

-Jól el vagy? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva, mire csak egy bólintást kaptam válaszúl. Az elkalandozott gondolataimból Rob hozott vissza.

-Mármint az ősszellem Ignis? – képedt el teljesen.

-Aha... vagy legalábbis a fejemben lévő srác ezt állította magáról – bólintottam egyet helyeslően.

-Vagyis egy világalapító ősszellemmel társalogtál nemrég, és még csak nem is látszik rajtad?! – nézett a szemembe visszafojtott nevetéssel Nic.

-Hát inkább veszekedtem vele, de nem értem mért félnék egy piros, kisautós mintás alsógatyájú fiútól? – vontam meg unottan a vállam. Ő csak felszabadultan elröhögte magát, de aztán hirtelen megmerevedve felém fordult.

-Várj... honnan tudod, hogy milyen gatya volt rajta – kérdezte meg rosszat sejtve, mire Sara is kíváncsian hátrafordult.

-Á csak bénázott kicsit, és az egész teljesen véletlen volt – legyintettem gyorsan, de Nic addigra már felhergelte magát, és éppen azt magyarázta az alvó Rob-nak, hogy milyen technikával tudná kiverni a fejemből Ignis-t. Én pedig csak csöndbe ültem, és őszintén csodáltam a taxisofőrünket, aki nem vitt minket az első érdekes megszólalásunk után egyenesen a diliházba, hanem egész úton elviselte a hangzavart, és legfeljebb halkan imádkozott, hogy minél hamarabb odaérjünk a kávézóhoz.

●●●

Nagyon szépen köszönöm a 200+ csillagocskát :))))))

És végre megjelent Ignis is... :D