Érthetetlen érzelmek II.-III. évad - Ments meg!

Az én lelkemen szárad!

Miért hittem azt hogy számítok neki?

Miközben az asztalnál ültem, egy pontra szegeztem a tekintetem, egyszerűen csak bámultam magam elé. Néhány percig ez így ment majd egy sóhaj kíséretében felálltam az asztaltól, a szobába igyekeztem. Felöltöztem majd  elhagytam a házat.

A kapucnit a fejemre raktam hogy véletlenül se ismerjenek fel. A kezem rettentően remegett, és ha azt mondtam volna akkor abban a percben, hogy nem félek hazudtam volna. Félreértés ne essék, nem attól féltem hogy majd bántanak, hanem attól rettegtem,  hogy majd idővel megfogom bánni amit most teszek. 

De ne szaladjunk nagyon előre! 

Épp egy sikátorban sétáltam, lassan haladtam, nagyon lassan. Hangok csapták meg a fülemet majd a léptek hangosabbak lettek. Egy nőt pillantottam meg velem szemben jönni, éreztem hogy fél.

Ahogy közeledett felém úgy gyűlt bennem a feszültség. Már csak pár lépés választott el tőle amikor is megszaporáztam a lépteimet majd mikor közelebb értem hozzá, az egyik kezemmel a nyakánál fogva emeltem a magasba, a másik kezemmel befogtam a száját.

- Van családod? A nő megrázta a fejét. Valószínűleg egy dúsgazdag elkényeztetett nő személy lehetett, mert a drágábbnál drágább holmik voltak rajta. - Szóval nincs senkid. 

Mosolyra húztam a számat, majd levettem a kapucnit a fejemről. Mikor meglátta az arcomat, rémült tekintetét az enyéimbe fúrta. Rángatózni kezdett, de magam is jól tudtam meg valószínűleg ő is hogy ezzel nem megy semmire.   - Hagyd abba! 

Parancsoló hangomat az egész sikátorban lehetett hallani. Nem hagyta abba, tovább mozgolódott, még a kezemre is ráharapott, de ez ellenem mit sem ért. Lassan már majdnem megfulladt. Kacagni kezdtem. - Démon vagyok kislány a harapásod mit sem ér ellenem.  Egy határozott mozdulattal kitekertem a nyakát. Mint ha felszabadultabb lettem volna abban a pillanatban.

- Ez vagy te! Egy szörny, egy nyomorult emberi testben ragadt démon!  Hallom meg azt a hangot, amit ha tükörbe néztem akkor hallottam utoljára. 

- Ki vagy te? Suttogom magam elé meredve. A hang mintha köddé vált volna, nincs többé. 

Másnap reggel, ajtócsapódásra ébredtem. 

Tegnap este mindjárt hazajöttem, vagy is Matthoz. Mikor  haza értem lezuhanyoztam majd mikor a ruhát magamra kapkodtam elfeküdtem az ágyon és már el is aludtam. 

- Hol vagy? Üvöltözik Matt, de amint kinyitja a szobaajtót, és meglát engem, elkerekednek a szemei. A szemöldökömet felvonva, néztem rá, de ő csak megrázta a fejét. - Azért arra nem gondoltam hogy képes leszel majd ölni. 

A táskát ledobja a földre majd felém kezd sétálni. Mikor az ágyhoz ér megragad a pólómnál fogva majd leráncigál az ágyról. Mikor már előtte állok, mind két kezemet egybefogja, olyan erősen szorítja hogy bekönnyesednek a szemeim. 

- Mi van már? Üvöltöm a képébe a szavakat. 

- Hogy mi van?! - Megöltél egy ártatlan nőt, Te nem vagy normális. Rázza meg a fejét. - Egy szörnyeteg vagy. A szeméből megindulnak a könnyek, majd az arcán robognak lefelé. - Engem is meg fogsz ölni? Még erősebben szorítja a kezemet, mire engem elönt a méreg. - Engem is megölsz? Zokogva üvölti képembe a szavakat.

- Engedj már. Lököm el magamtól, mire a hirtelen mozdulattól a földre esik. Ijedten nézek a földön fekvő fiúra, aki a kezét  fogja, amit beütött. 

- Szóval képes lennél engem is megölni. Köpködi a szavakat, miközben a szemiben ott csillog a félelem.

- Nem, téged sosem bántanálak.