7 Legenda (BTS FF, BEFEJEZETT)

Én, a Mester

Mielőtt megszülettem, anyám egy jóslatot kapott, hogy gyermeke lesz az egyik legnagyobb mester, ám ő már nem fogja meglátni őt. Így is lett: születésem után az édesanyám meghalt, édesapám nem volt, ezért egy helyi asszony vett a szárnyai alá.

Három éves lehettem, amikor egy vándor érkezett a faluba, és ennél az asszonynál szállt meg. Ez az asszony eléggé fecsegős volt, csak természetes, hogy az első mondandói közé tartozott az is, hogy ki vagyok én. Vagyis, hogy ki lesz belőlem.

- Ez a csöppség lesz majd az egyik a nagy mesterek közül! Butaságnak hangzik, nemde? Haha! Egy leányból nem lehet harcművész! - mondta fennhangon az asszony. Lesütött fejjel hallgattam végig a beszélgetésüket, mint ahogy egy tisztelettudó gyerekhez illik.

- Te gyermek! - szólított meg az érdekes figura. - Nézz rám!

Nem tudtam, mit kellene tennem, ezért egy lopott pillantást vetettem nevelőmre, az pedig jelzést adott, hogy tegyek, amint az úr akarja.
Felemeltem a fejem, majd egyenesen a szemébe néztem. Kíváncsian vizsgálta meg az arcom, a testalkatom, a viselkedésem.

- Vagy úgy. Mondd csak, mi a neved? - úgy tűnt, tud valamit, amit még mi nem tudtunk.

- Nincs nevem, tisztelt uram. Édesanyám születésem után meghalt, édesapám nincs, ez az asszony pedig nem adott nekem nevet.

- Értem. Asszonyom.

- Igen, kérem?

- Magammal vinném ezt a gyermeket.

- Bocsásson meg, miért tenné ezt? - kérdezte hitetlenkedve az asszony.

- Ezt a gyermeket ki kell képezni. Mielőtt ide jöttem, azt mondták nekem, ebben a faluban találom meg azt a gyermeket, akiből hatalmas mester lesz. Azt is elmondták, hogy szülei nincsenek, és egy asszony neveli őt, valamint a bal lapockáján van az a bizonyos jel, amelyről meg lehet tudni, hogy ő a kiválasztott.

- Kérem uram, ennek a gyermeknek nincs semmiféle jel a bal lapockáján!

- Valóban? Nos, akkor vegyen róla tudomást, hogy igenis van! Nézze csak meg! - az öreg önelégülten hátradőlt, a nevelőm pedig vetett egy pillantást a hátamra. Valóban ott volt a jel. Az a bizonyos jel , ami azt bizonyítja, hogy én leszek a nagymester.

- Kislány, ha nem bánod, adok neked egy nevet. De nem akármilyen név ez! Olyan nevet kapsz, amiről mindenki tudni fogja, hogy Te vagy a nagymester! - ünnepélyes hangnemben folytatta mondókáját az öreg. Akkor még nem nagyon értettem, mire ez a nagy felhajtás. - Ezennel a neved legyen Mi Young, ami azt jelenti, örök.
Holnap kora reggel indulunk. Állj készen!

- Igenis, uram.

Mindenki álomra hajtotta fejét. Hajnalban indultunk útnak, két napi járóföld után megérkeztünk úti célunkhoz, az öreg házához. Egy hatalmas épület volt, bár eléggé átlagos. Legalábbis, kívülről. Odabentről is viszonylag normálisnak tűnt.

- Tedd le ide a dolgaidat, és gyere velem.

Így tettem. Követtem az öreget, aki egy eldugott szobába vezetett, majd meghúzott egy kart, és kinyitott egy titkos ajtót.

- Ide csak a kiválasztottak léphetnek be rajtam kívül. Kövess.

Úgy tettem, egy hosszú lépcső vezetett lefelé. Nem kérdeztem semmit. Csak némán mentem a mester után.
Egy gyakorlóterembe értünk. Tele volt mindenféle fegyverrel. Nagyon tetszett a látvány. Gyermeki nézelődésemet az öreg szakította meg.

- Én leszek az, aki téged kiképez. Később, ha már felnőttél, lesz egy feladatod.

- Milyen feladat? - kérdeztem értetlenül.

- Majd megtudod, ha itt az ideje. Addig is sok munka vár még ránk. Meg kell tanulnod harcolni, és elemeket irányítani.

- Elemeket? De hisz az lehetetlen! - hitetlenkedtem.

- Szerinted csak dísznek van rajtad az a jel?! Az a bizonyíték, hogy képes vagy rá! - förmedt rám feldúltan. Nem értem, hiszen olyan öreg, és még mennyi életerő van benne.... Legalábbis a vitákhoz biztosan.

- Meddig állsz még ott? Kezdjük! - hívott a körbe. Sóhajtottam, majd odamentem hozzá. Itt kezdődött minden. Ahogy egyre idősebb lettem, egyre több dolgot tanultam meg, és sajátítottam el.

Mindössze tizenhét éves voltam, amikorra már elértem azt a szintet, amit normál esetben talán harminc évesen tudtam volna elérni. Az öreg folyamatosan edzett engem, dolgoztatott, piszkált. Nagyon utáltam ezért. A jó viszont az volt benne, hogy olyanná vált számomra, mint egy apa. Minél több elemet tudtam uralni, annál több jel jelent meg a testemen, jelezvén, hogy megértem a feladatra. Egy nap, a mester elküldött, hogy vigyek neki valami ennivalót. Elmentem egy közeli házhoz, ami vendéglőként üzemelt. Tudtam, hogy az öreg szereti az ottani ételt, ezért vettem neki egy kis levest. Már majdnem hazaértem, mikor valaki ordibálni kezdett.

- Tűz van! Ég az öreg háza! Tűz van!

Több se kellett. Ledobtam a levest a földre, és rohanni kezdtem teljes erőmből, ám mire odaértem, túl késő volt. A ház porig égett, az öreggel együtt. Nem volt már hol maradnom, nem volt már ember, aki gondoskodott rólam, ezért úgy éreztem jobb, ha elmegyek. Mielőtt elmentem volna, egy faragott követ állítottam az addig ott állt, most már porhalmaz helyére, és körbekerítettem. Ezek után feldúltan, bár mégis nyugodtam keltem útra, hogy új otthont keressek magamnak.

Azóta eltelt még három év. Minden évben, ugyanazon a napon, elmentem a faluba, és meglátogattam a régi otthonom. Idő közben egy kicsit megpróbáltam felújítani a helyet, sikerült újjáépítenem a házat, a földalatti gyakorlóteremmel együtt, valamint szereztem be fegyvereket is. Az emlékművet meghagytam ott, ahová letettem. Nem akartam háborgatni. Miután teljesen rendbe hoztam a helyet, visszaköltöztem. Ekkor már bőven tartott a Jeon dinasztia uralkodása, Jeon Jung Ho császárnak köszönhetően. Miután visszaköltöztem, nem sokkal később egy hang szólított meg.

- A te feladatod lesz kiképezni a hét hőst. Ne aggódj, én mindig veled leszek.

- Ki vagy te? Mutasd magad!

- A nevem Kim Jong Hyun. Egy jó szellem vagyok.

Korábban sohasem gondoltam volna, hogy pont nekem kell majd vállalnom hét, velem egykorú gyerkőc tanítását.
Persze, Jong Hyunnak volt egy feltétele, amit be kellett tartanom. El kellett torzítanom az arcomat, ugyanis nem tudhatták meg, hogy egy idősek vagyunk.

Hát így kezdődött el nyolcunk, (vagyis inkább kilencünk) története ...

Javítva/ Módosítva 2018.04.02.