7 Legenda (BTS FF, BEFEJEZETT)

A Hetedik Golyóálló, avagy Kim Tae Hyung, a Szörnyeteg

Azt mondhatom, hogy egész jól állunk. Ahhoz képest, hogy milyen nehezen indultak a dolgok , mostanra már megszűntek a napi rendszerességgel történő balesetek , viták , harcok is.

Jung Kook hamar beilleszkedett a társaságba, habár engem aggasztott, hogy a többiek hogyan fogadják majd őt. Úgy tűnik felesleges volt aggódnom, hála az égnek.

Egy nap a falut jártam, meglátogattam pár ismerőst. Amikor már visszafelé indultam, Jong Hyun is feltűnt, és beszélgetni kezdtünk.
- Mondd...-sóhajtottam- ki lesz az utolsó? Milyen erővel bír? Egyáltalán milyen ember ő, és hol találjuk meg? - faggatóztam.
- Tudod-vett egy mély levegőt, és felnézett az égre- Ő egy kicsit másmilyen, mint a többiek. Ő egyáltalán nem tudja irányítani az erejét. A jóslatok szerint egy démon lelke lakozik benne. Nem tudom, hol találjuk meg, de remélem minél hamarabb felbukkan. -sóhajtotta.
- Hmm...

Ha tényleg olyan amilyennek Jongie mondja, akkor vele lesz a legtöbb dolgom. Ahogy így belemélyedtem a gondolataimba, hirtelen zenére és egy gyülekező tömegre lettem figyelmes. Vándormutatványosok érkeztek, és szórakoztatni kezdték a közönséget. Azonban volt bennük valami furcsa. Azaz, nem is bennük, hanem egy bizonyos fiúban. A nyakán egy vastag vasbilincs volt, és egy lánccal kötötték ki egy fához. Nem értettem, miért teszik ezt vele.
- Ő az.- hajolt oda hozzám Hyunnie. Kikerekedett szemekkel néztem végig szegény fiún, akivel úgy bántak, mint valami vadállattal. Eloldozták, majd húzni kezdték egy irányba. Szemmel láthatóan fájdalmas volt neki, amit nem is csodálok, hiszen egy jó vastag vasból készült nyakbilincs egyikünknek sem lenne kényelmes. Egy pillanatra megbotlott, és a földre rogyott. Oda akartam szaladni hozzá, elvágni a láncokat és elvinni onnan, de nem tehettem. Amikor felnézett, találkozott a tekintetünk. Láttam azokat a kétségbeesetten néző szemeket, hallottam, ahogyan zihál, mert már nem bírja sokáig. És akkor történt meg az, amit reméltem, hogy megúszik mindenki. Visszarogyott a földre, és egy pillanat alatt felugrott. Szemei már nem mélybarnák voltak, sokkal inkább vörösek, az a gyenge testtartása is eltűnt, helyébe egy magabiztosabb, jóval erősebb lépett. Élesen vicsorgott rá mindenkire, akiről úgy gondolta bántani akarja. Egy szóval mindenkire. Az egyik artista nagynehezen le tudta fogni, nehogy nekimenjen egy nézelődő embernek, de a tényen akkor sem változtatott, hogy segítségre szorult. 

Éjjel visszamentem a táborhelyükre, és megkerestem. Egy ketrecben ült, és a csillagokat kémlelte. Nem lett volna semmi baj a megközelítéssel, csakhogy ráléptem egy picike faágra, ami megreccsent a talpam alatt. Hupszi. Egyből felém kapta a fejét, és a rácsoknak esett. Közelebb mentem, hogy lássa ki vagyok , és megértessem vele, nincs mitől félnie. Érdekes módon, ahogy közeledtem felé, és a szemébe néztem, fokozatosan lenyugodott. 

- Mondd, hogy hívnak? - kérdeztem tőle kedves, lágy hangon. Nincs válasz. Sejtettem én, hogy nem lesz egyszerű.  - Én Mi Young vagyok. Nem foglak bántani, inkább segítek neked. - erre felkapta a fejét, de még mindig nem szólt hozzám. A ketrecen volt egy lakat, amit könnyedén ki tudtam nyitni, hála vízidomítási tehetségemnek. Következőképpen leszedtem a nyakáról a vasnyakörvet , majd mellé álltam, és az időutazási képességemet használva a házam udvarában találtuk magunkat. 

- Hű... ezt hogyan csinálta?! - nézett körül meghökkenve. 

- Tudod, én egy olyan mester vagyok, aki uralni tudja az alapelemeket, és még egy-két képességgel rendelkezik. - kuncogtam. 

- Nagyon menő volt! - kiáltott fel, mint egy ötéves, lenyűgözött kisgyerek. Nem csodálom, hogy így viselkedett, hiszen nem kellett már megkötve egy ketrecben élnie, és járni a világot a társulattal. 

- Gyere velem. - engedelmesen követett. - ez lesz a te szobád. Mindjárt hozok neked valami ennivalót is, de előtte beszélgessünk egy kicsit. 

- Hát jó... - a pillanat amire vártam, hogy elkezdjen magáról beszélni. Elmesélte az életét, hogy hogyan bántak vele, és hogy nem tudja uralni a démont aki benne él. Őszintén megsajnáltam szegényt, már-már könnyek csöpögtek a szemem sarkából.

- Figyelj, itt minden rendben lesz, senki sem fog téged bántani. Segítek neked megtanulni, hogyan irányítsd a benned élő démont , és ezt az előnyödre fogjuk fordítani. A többiek már rég alszanak, de majd holnap bemutatlak nekik. 

- Többiek?? Milyen többiek? - nézett rám kerek szemekkel. 

- Rajtad kívül lakik itt még hat fiú, akiket megvetettek, üldöztek , csak azért, mert mások voltak. Nem hiába kerültél ide. Az a sorsod, és mind  a hetetek sorsa, hogy harcosokká váljatok, és legyőzzétek a császárt ,és békét hozzatok a világra. Nem mondhatsz nemet! 

- Hmm.... izgalmasnak hangzik! Benne vagyok! - és széles mosolyra nyílt a szája. Nem tudom miért, de szívmelengető volt látni azt az őszinte mosolyt. 

- Na jó, hozok valamit enni, utána feküdj le. Holnaptól sok dolgunk lesz még.

- Rendben! És... Köszönöm. - egy pillanatra megálltam az ajtóban, visszanéztem, és egy meleg mosoly kíséretében válaszoltam neki. 

- Nincs mit. 

Ezek után ettünk, beszélgettünk még egy kicsit, majd lefeküdtünk. A nevét is sikerült megtudnom végre : Tae Hyung. Éreztem, hogy a többiek is legalább olyan szívélyesen fogják fogadni holnap, mint ahogyan én tettem. Elvégre társak, sőt... lehet még többek is. Aggodalmakkal, kételyekkel , mégis nyugodtsággal és megbékélve hajtottam álomra a fejem. 

" Hát, holnaptól már nem hibázhatunk. Nagyon sok dolgunk lesz még." 

Nem is értettem, miért, de úgy tűnt a reggel valahogy sokkal hamarabb érkezett el, mint ahogy szokott...  Talán azért, mert ezek már az utolsó tréningek a nagy nap előtt? 

Üdvözlet Kedves Olvasó! :) 

Innentől kicsit besűrűsödnek az események, nem csak a történetben, de az én életemben is, mivel pár nap és megkezdődik az iskola *szipog* . 

De majd igyekszem minél hamarabb kiadni a következő részeket is!! 

Köszönöm a sok csillagot, kommentet, olvasottságot!! Ti vagytok a legjobbak <3 

Mindenkinek jó iskolakezdést kívánok :*