A levelet ledobtam az anyósülésre és a meghatódottságtól könnyes szemeimet törölgettem.Pár percig még dermetten magam elé bámulva ültem a kocsiban,mire észbekaptam,hogy csomagolnom kéne mert ahogy emlékszem a kocsi reggel 10-re jön értem.
Hát eljött az idő,hogy elmondjam a szüleimnek,hogy bejutottam.
2 hónapja mikor elmondtam nekik hogy jelentkeztem,nagyon kiborultak,de nagy nehezen már megbékéltek vele és ők is nagyon izgulnak az események miatt.
Bár szerintem azért nyugodtak bele,mert ők sem hitték el,hogy lesz ekkora szerencsém.
Mikor hazaértem,ledobtam a cuccom és odaálltam a szüleim elé.Már elmúlt 9,szóval már apa is hazaért.
Esti szokásukhoz híven,mindketten a kanapén olvastak.
-Szia Amy!-mosolygott rám anya a szemüvege mögül.
-Szia kicsim!-szólt apa is.
-Segíthetünk valamiben?-kérdezte anya aggódva.
-Nos,ma kaptam egy levelet.Pont mielőtt már jöttem volna haza.
Felvettek.
-Tessék?Felvettek az iskolába?Hallod ezt Richard?
Apa csak mosolygott,majd felállt,hogy megöleljen és gratuláljon.
Anyához odamentem és megöleltem.
-Mikor indulsz?-kérdezi anya,miközben el sem enged szorításából.
-Holnap 10-kor.-mondtam ki nehezen,mert majdnem megfujtott.
-Máris?Akkor menj csak fel elpakolni,aztán még beszélgetünk egy kicsit mielőtt elmész.-mondta szomorúan.
Nagyon örülök,hogy így fogadták.Tudom,hogy holnap néhéz lesz elmennem innen,innen ahol felnőttem,ahonnan még nem voltam távol két hétnél tovább.
Nehezen tudtam csak elaludni az izgatottság miatt,de lassan csak álomba szenderültem.
Másnap reggel apa jött be egy tálca reggelivel.
-Jóreggelt kicsim!A kedvencedet csináltam.Ásítottam egyet,majd elkezdtem enni.Még beszélgettem kicsit apával,majd elkezdtem készülődni.
A fürdőbe beére fogatmostam,mikor Rick jelent meg az ajtóban,az öcsém.
Nézett rám a nagy barna szemeivel,és már majdnem sírt.
-T...t..tényleg elmész?-kérdezte már könnyes szemmel.
-Jaj kicsim,igen,de mint tudok haza jövök-mondtam,majd átöleltem és bementem Emilyhez a hugomhoz is elbúcsúzni.
-Mikor jössz majd haza?-kérdezte elkeseredetten Emily.
Nagyot sóhajtottam.Nem akartam neki mondani,hogy lehet hogy csak egy fél év múlva tudok csak,ezért próbáltam gyerekesen választ adni.
Olyan hamar,hogy észre sem veszed,hogy elmentem.-mondtam és próbáltam mosolyogni,de nem igazán ment.
-Biztos vagy benne?...kérdezte,már kicsit nyugodtabban.
Csak bólogattam.
Megöleltem őt is,és az ölembe vettem őket.
-Ugye tudjátok,hogy nagyon szeretlek titeket.Nagyon fogtok hiányozni.
Amikor hazajövök hozok neketek sok szép ajándékot.-nyugtattam őket,bár nagyon el voltak keseredve,ahogy én is.Nem kellett sok,hogy énis elsírjam magam.
Ránéztem az órára.Ijedten vettem észre,hogy késésben vagyok.
-Mennem kell.-nyomtam egy puszit az arcukra.
~Fél órával később
Miközben a családommal beszélgettem,dudálásra lettem figyelmes.
Nagyot sóhajtottam.
-Itt az idő.-álltam fel a székből.
-Szia apa,anya,Rick és Emily.-mindenkinek adtam egy puszit,majd megígérve hogy felhívom őket amikor megérkeztem,kikísértek a limóhoz.
-Azta.Ez már most csak egy álom.-ámultam el,majd a kocsiból kiszálló sofőr odajött,hogy elvegye a cuccaim,majd kinyitotta nekem az ajtót.
-Erre parancsoljon.-mondta kedvesen,mert bizonyára látta a megszeppentségem.
-Sziasztok.Majd telefonálok.-kiálltottam ki még utoljára.
A kocsi elindult és ahogy távolodtunk,eltünt mögöttem az egész eddigi életem.
ŞİMDİ OKUDUĞUN
My Dehaan
RomantizmA 16 éves Amy Collins aki egész eddigi életében a gettóban szenvedett,ösztöndíjat kap egy elit iskolába Californiába,ahol az élete gyökerestül felfordul.Családja nehezen ugyan,de elengedik kislányukat,mert tudják csak így tud kitörni a nyomorból.
