Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (II.) - (magyar)

17. fejezet

Sziasztok!

Visszatértem, hoztam egy új fejezetet is. :) Ellenben van egy rossz hírem: ezen kívül már csak három fejezet lesz, pontosabban kettő és egy utószó. Úgy érzem, ezt már nem tudom hova húzni, a második évadot nem sikerült annyira jól átadni, mint ahogyan terveztem, ilyen se füle, se farka lett. :D Jó olvasást!

Mikor hazaértem, Rex fogadott. Ez már önmagában gyanús volt. Megvakargattam a buksiját két füle között, ahol szereti, majd beljebb léptem az előszobába. A nappali ajtajában anya tűnt fel. Fáradtnak tűnt, a haja most nem volt szoros kontyba fogva, mint általában.

- Szívem, kijönnél egy percre a konyhába? – kérdezte, mire összevontam a szemöldökömet.

- Persze.

Utoljára akkor szólított így, amikor még nem tudott Derekről. Valami megváltozott.

Az asztalnál apa ült, egy bögre forró kávét kavargatott egy kiskanállal. Jöttömre felnézett és halványan elmosolyodott. Ő is nyúzottnak látszott, a tekintetében nem volt meg az a szigorúság, keménység, mint ahogy eddig szinte minden alkalommal. A szék belé biccentett, hogy üljek le. Anya követte a példámat, mindkét szülőm engem nézett.

- Drágám, óriási bocsánatkéréssel tartozunk neked – sóhajtott fel anya. Apa bólintott.

- Mivel kapcsolatban? – ráncoltam a homlokomat értetlenül. Sejtettem, de túl szépnek... és pont nem aktuálisnak tűnt.

- A barátoddal. Megmentette édesapád életét, neki hála elfogták Kalifornia egyik legkeresettebb bűnözőszervezetének egy fontos tagját – közölte a tényeket anyu, mire lesütöttem a szememet. Bingó. Így legyen ötösöm a lottón.

- Úgy döntöttünk, meg szeretnénk ismerni őt. Rendkívül hálásak vagyunk neki – folytatta apu. Láttam, hogy nem szívesen mondta ki ezeket a szavakat, de legalább komolyan gondolta.

- Nos, az... - Beharaptam az ajkamat, majd felnéztem rájuk. – Az a helyzet, hogy mostanában nem találkozunk annyit, elutazott.

Hazudtam, de velük nem akartam megosztani, hogy szakítottunk Derekkel. Egészen eddig én hajtogattam, hogy jó ember, és mire ők belátták, már nekem voltak kétségeim felőle. Valahogy mégsem akartam, hogy a szüleim ismét a saját javukra fordíthassák a helyzetet.

- Megértjük, szívem – nézett rám anya komolyan. – Ha visszajön, hívd át! Szeretnénk őt jobban megismerni.

Csak bólintottam. Jellemző, most nem nekem hittek, hanem saját maguknak. Én hiába mondtam, hogy ismerjék meg, csak akkor voltak hajlandóak elfogadni, ha a saját szemükkel látták.

- Felmehetek a szobámba? – kérdeztem semmitmondó hangon.

Levetettem magamat az ágyamra, az arcom a párnámba temettem. Kis hezitálás után mégis úgy döntöttem, hogy ha már Rex itt van, kiélvezem azt a ki tudja, mennyi időt, amit vele tölthetek. Felvettem a pórázt és füttyentettem a kutyának, aki kitörő örömmel ugrált körbe engem. Úgy döntöttem, az erdőbe viszem, ott nincsenek kerítés mögött tomboló kutyák.

Alig vártam, hogy kiérjek a zöldbe. A zavaros gondolataim egyből kevésbé tűntek nyomasztónak, mint a városban, magamba szívtam a friss, tavaszi levegőt. Elengedtem a pórázról Rexet, amíg ő körbeszimatolt, addig én lassan sétáltam, élveztem a békét és a csöndet.

Pár perc múlva viszont Rex a lábam mellé húzódott és ijedten fürkészte a mellettünk húzódó apró domb bozótosát. A szívem rögtön hevesebben kezdett verni, de igyekeztem lenyugtatni magam. Én vezettem Rexet, nem volt szabad bepánikolnom.