Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (II.) - (magyar)

19. fejezet

Körbenéztem a dohszagú, szürke helyiségben. Egy pince lehetett, a keskeny ablakai magasan voltak, alig szűrődött be rajtuk valami fény, már javában sötétedett. Az elrablóm épp nem tartózkodott itt, így nyugodt szívvel körbenézhettem az egyébként szinte teljesen üres helyen. Csak egy rozoga faasztal és két szép állt az egyik falnál, a plafonon egyetlen villanykörte pislákolt, más nem volt. Mikor idehozott a férfi, a szememet bekötötte, hogy ne tudjam, hová visz. A kezdeti félelmem abszurd módón alábbhagyott egyébként, ugyanis velem egész kedves volt. Csak az aggasztott, hogy Dereket akarták. Reméltem, hogy nem fog utánam jönni. A férfi elmondta, hogy ő egy vadász, a társával együtt a vérfarkasomat keresik. Engem semmilyen körülmények között nem fognak bántani, ha nem hátráltatom őket, ugyanis ember vagyok, ők pedig esküt tettek arra, hogy minket megvédenek a természetfelettitől. Csak arra van szükségük, hogy Derek utánam jöjjön és elfoghassák, utána hazavisznek, ha pedig nem jön, akkor pár napon belül elengednek. A vadász, aki elrabolt, épp valami ennivalóért ment.

Ebben a tudatban nem féltem, hanem borzalmasan ideges voltam. Derek nem jönne egyedül. Ez olyan, mintha a terv része lennék és segítenék elfogni és megölni őt és a barátaimat. Ugrálva próbáltam kilesni az ablakon, hogy legalább azt tudjam, milyen környezetben vagyok: a semmi közepén vagy egy városban? Az előbbi valószínűbbnek tűnt, de nem értem elég magasra ahhoz, hogy kilássak, így csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. A fém ajtó retesze a túloldalt megnyikordult, így gyorsan leültem az asztalhoz, hogy ne keltsek feltűnést. Felnéztem a férfire, aki egyébként teljes mértékben egy favágó hatását keltette bennem: az alkata robosztus volt, piros-fekete kockás inget és farmernadrágot hordott, a haja kócos volt és barna, még szakállat is növesztett.

Boltban kapható, előre elkészített és becsomagolt szendvicset hozott egy palack vízzel. Vagy tudta valahonnan, hogy vegetáriánus vagyok, vagy csak véletlen eltalálta, mindenesetre örültem a hús nélküli ételnek, mert már nagyon éhes voltam. Amíg ettem, a férfi a telefonján matatott. Pont ráláttam a kijelzőjére, és bár nem akartam leskelődni, mégsem tudtam róla levenni a szememet. A háttérképén ő állt egy szőke lány mellett, aki boldog mosollyal az ajkán, a kezeiből szív alakot formálva nézett a kamerába. A gyomrom bukfencet vetett, lecsaptam a szendvicset az asztalra.

- Maga ismeri Adeline-t?! – kiáltottam fel. Határozottan ő volt a háttérképén. A férfi fél szemmel felpillantott rám.

- Az unokahúgom. Miért, te honnan ismered? – kérdezett vissza nyugodtan. Már teljesen elment az étvágyam, remegő kézzel a hajamba túrtam.

- A legjobb barátnőm... volt – motyogtam bizonytalanul. – Nem akartam belerángatni ebbe az egész természetfeletti izébe, ezért már nem beszélünk. Ugye Adeline nem tud róla?

Elviselhetetlenül szerencsétlennek éreztem volna magam, ha kiderül, hogy egy teljesen fölösleges dolog miatt veszítettem el őt.

- Fogalmam sincs. Miért nem kérdezted meg? – vont vállat a vadász, miközben egy SMS-t kezdett el pötyögni. Csak felhorkantam. Hogyan lehetett volna erre helyesen rákérdezni? Négy lehetőség van a kimenetelére:

1) Letagadja, mert azt hiszi, nem tudom, hogy igazából is léteznek természetfeletti lények.

2) Tőlem tudja meg, hogy léteznek, akkor viszont az történik meg, amitől védtem.

3) Elmebetegnek néz.

4) Kiderül, hogy mindketten tudunk a természetfeletti dolgokról.

Nos, egy a négyhez az esélye annak, hogy jól sül el. Semmiképpen nem akartam kockáztatni. Bár az étvágyam sikeresen elment, folytattam a szendvicset. Ki tudja, mikor kapok legközelebb enni... Síri csöndben ültünk tovább, ám egyszer csak fegyverdördülésre lettem figyelmes. A férfi abban a pillanatban felpattant, egy szó nélkül otthagyott. Utána rohantam, de bezárta az ajtót. Szitkozódva rángattam, hátha enged a zár, de esélytelen volt. Mi történhetett? Vajon Derekék jöttek el értem...?