Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (II.) - (magyar)

11. fejezet

Sziasztok!

Szerintem nem is sejtitek, milyen boldoggá tesztek a kommentjeitekkel! *meghatott arc* Akárki akármit is mond, nekem vannak a legjobb olvasóim. :3 Ezért most jöttem „megörvendeztetni" titeket egy ilyen fejezettel. :'D Ne öljetek meg, szeretlek titeket. :) Jó olvasást!

Kibújtam Derek karjai közül, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet. Borzalmas érzés volt látni. A ház hatalmas volt, és ami megmaradt belőle, abból arra tudtam következtetni, hogy biztosan gyönyörű lehetett. Derek felment az emeletre előttem, ám mikor követni akartam, valami csikiset éreztem meg a karomon. Lepillantottam, és egy akkora pókot láttam meg, amekkorát szerintem még életemben soha. Olyat sikítottam, hogy szerintem azt még az erdő melletti autópályáról is hallották. Derek pár másodperc alatt mellettem termett, a lépcsőzéssel nem fáradt, egyszerűen csak leugrott az emeltről. És talpra érkezett. El sem vesztette az egyensúlyát.

- Mi történt? – kérdezte, miközben körbenézett. Szegény azt gondolhatta, hogy valami veszély van. Oké, nekem épp az volt, de ő biztosan nem tartotta annak.

- Tüntesd el innen! – visítottam kétségbeesetten, mire Derek végre meglátta a problémám okát.

- Azt hittem, tényleg van valami baj – sóhajtott fel, miközben egy mozdulattal megszabadított a kis szörnytől. Már épp felemelte volna a lábát, hogy eltapossa a földön heverő kis jószágot, és nem álltam meg, hogy ne szóljak közbe.

- Ne, ne öld meg!

Derek hátrébb lépett és küldött felém egy lesújtó pillantást.

- Most döntsd már el, hogy menjen vagy maradjon! – szólt rám. Jó, lehet, hogy neki egy pók tényleg a világ leglényegtelenebb dolgának számított, de nekem nem volt az.

Azért békítésképp odaléptem a férfihez, hogy átöleljem. Lábujjhegyen állva nyújtózkodtam egy keveset, mire megszánt, és lehajolt hozzám, hogy rendesen elérjem a száját. Miután elváltunk egymástól, mélyen a szemembe nézett.

- Remélem, tudod, hogy ettől még nem vagyunk jóban – szólalt meg, de a mondandója végét elmosolyogta, így akkor sem tudtam volna komolyan venni, ha akarom. Visszamosolyogtam rá, majd végigsimítottam a karját, hogy összefűzzem az ujjainkat. Most először mosolyodott el, amióta beléptünk a házba.

Ezúttal maga előtt feltessékelt a lépcsőn, majd tovább folytatta a szobák átnézését. Nagyjából a harmadik lehetett, amit nem csak az ajtóból mért végig, hanem be is ment oda. Követtem. A helyiségből nem sok maradt, csak pár szenes, használhatatlan bútor.

- Ez volt az enyém – szólalt meg Derek halkan, majd elindult kifelé. A fejét leszegte, a vállai feszesek voltak. A többi szobát meg se nézte – vagy már látta őket -, lement a lépcsőn. Úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, aki mindig a gazdi sarkában van, de megint utána mentem. Leült a nappali kanapéjára, ami szintén nem volt a legjobb állapotban. Az arcát a tenyerébe temette. Összeszorult a gyomrom a látványára. El sem tudtam képzelni, milyen borzalmasan érezhette magát.

Leültem mellé és átkaroltam a vállát. Idióta kérdés lett volna megkérdezni tőle, hogy minden rendben van-e, de más nem jött a számra, úgyhogy inkább elvetettem a gondolatot.

- Hazamenjünk? – súgtam, mikor percek múlva sem mozdult meg. Csak megrázta a fejét. Összevontam a szemöldökömet, majd tettem egy kísérletet, hogy megfogjam a kezét. Amire ekkor rájöttem, valami elviselhetetlenül nyomasztó volt. Ő sírt. Nem akarta, hogy lássam, de nem tudtam nem észrevenni. Beharaptam az ajkamat. Most mit csináljak?