Mr.Tökéletes

Mr.Tökéletes tizenhetedik húzása

Az éjszakát végül is úgy oldottuk meg, hogy én aludtam a srácnál, a többiek pedig a lépcsőházban.Azt mondták, nem is volt olyan rossz.Viszont el kellett indulnunk.A városunk innen 280 km-re van, ami nem kis távolság.Hamarosan megy egy busz pályaudvarról, ami nincs messze, így hát gyalog megyünk oda.A sráctól kaptunk ételt, kis pénzt, és buszjegyet, meg letusolhattunk.Most a búcsú ideje van.
-Nem is tudom, hogy háláljuk meg ezt az..egészet. -mutattam körbe.
-Sehogy.Megsajnáltalak titeket.Dee van egy amivel meghálálhatnád.Egy csók. -a szó hallatán rögtön felugrottak a szemöldökeim, és ahogy észreveszem, a többi fiúnak is.
-Ó, bocsi, de én...szóval nekem már van barátom. -motyogtam.
-De ő most nincs itt. -húzta el a száját.
-Hát öö..az az igazság, hogy itt van. -feszengtem.
-Valamelyik nyomi közülük?Válassz másikat szerintem.Na de mindegy.A busz fél óra múlva indul, ti is induljatok el. -paskolta meg a vállam.
-Kit neveztél te nyominak?Nézz már rám ember! -ki lehetett ez más, mint Mr.Tökéletes?Gyorsan megfogtam a karját, magunkkal húztam, és még egy "köszönjük, sziá-t" oda szóltam a srácnak, aztán végre elindultunk.Elég meleg volt, lehetett itt 30-35 fok is.Itt elég érdekes az időjárás.
Felültünk a buszra, Dávid persze mellettem akart ülni, de Egon mellé ültettem, jöjjenek ki jól.1-2 óra alatt odaértünk, és megismertem a terepet.A házunkhoz viszonylag közel volt a busz-pályaudvar, így hát hozzánk kezdtünk el sétálni.Ahogy lehajtott fejjel, fáradtan és nyomottan sétáltunk hazafelé, megpillantottam Egont, akinek egy könnycsepp szaladt le az arcán.
-Egon...minden oké? -kérdeztem.
-A szüleim már nem élnek...-szorult ökölbe a keze. -Megölték őket mikor ki akartak szabadítani onnan!Dávidnak sikerült minket...de a szüleimnek nem...őket felakasztották azok a szemetek! -vágott egy követ a betonhoz, amit amúgy nem tudom honnan szedett, de darabokra tört.Most már nem könnyezett, hanem sírt.Mint akiben már remény sincsen.Mint akiben már élet sincsen.Leült egy padra, mi pedig követtük.
-Azoknak a szemeteknek a fővezére már nem él.Ez vigasztaljon. -szólalt meg Dávidm
-Hogy?!Hogy vigasztaljon, ha a szüleim már meghaltak?Hogy vigasztaljon, ha hozzájuk már nem szólhatok többé?Hogy vigasztaljon, hogy árvaházba fogok kerülni? -és itt esett le nekünk.Ő tulajdonképpen most árva, és az utcán nem élhet.
-Gyere hozzánk.Mi befogadunk.Te leszel a bátyám. -mondtam, és megpaskoltam a vállát, amire elnevette magát. -Komolyan mondtam. -feleltem határozottan.
-Mi?? -kérdezték egyszerre.
-Mr.Tudom, hogy ez neked rosszul fog esni, de nagyon nem szeretném, ha Egon árvaházba kerülne, mert bírom.Van egy plusz szoba nálunk, és anyáék is szerettek volna mindig egy fiút.Szóval mi nyitott ajtókkal várunk. -mosolyogtam Egonra.
-Tényleg? -az arcán őszinte megdöbbentséget láttam.Bólintottam, majd egy fél perc múlva erősen megölelt.Valószínűleg akkor fogta fel, valójában mit mondtam.
-Veled meg. -böktem Dávidra. -Minden nap találkozom, rendben?
-Ezt megdumáltuk. -nyomott egy puszit a számra, majd elindultunk haza.
Hevesen dobogó szívvel csengettem be a lakásunkba.Egy perc elteltével lassan kinyílt az ajtó, és apa lépett ki rajta kisírt szemekkel.Ó, jaj.Szerintem kicsit őt is megviselte a hiányom.
-Úr-úristen, te meg hol voltál? -ölelt meg szorosan, a hajamat remegve simogatva.
-Apa..de rég láttalak...elraboltak.Most tudtam csak elszökni..velük együtt. -néztem körbe.
-Elraboltak?Már a rendőrség titeket keres, felhívom őket, és közlöm velük, hogy megvagytok. -még egy könnycsepp futott le apa arcán, és egy ölelés is követte.
-Várj...minket? -kérdeztem.
-Dávid anyukája is teljesen kivan.Gyertek, fáradjatok beljebb.Ő ki? -nézett Egonra.
-A leendő bátyám. -apa furcsán nézett rám, de én már bementem, amikor szóhoz juthatott volna.A nappaliba érve ott ült bedepizve és zokogásban az én anyukám és Dávid anyukája.Mikor megláttak minket, mégjobban elsírták magukat, és megöleltek minket.Elmagyaráztam szóról-szóra, mi történt velünk, majd jött a legfontosabb kérdés.
-Anya, mit szólnál, ha adoptálnánk Egont?