Illusion /Louis Tomlinson/

9. fejezet

Roxie Bennett

A könnyeim elfogytak, de a mellkasomban lévő szúró fájdalom még bennem maradt. A zsebkendő keresési akcióm kudarcba fulladt, hiszen a csengő éles hangja zavarta meg azt. Egy lendülettel megfordultam, de haboztam egy kicsit. Nagyon jól tudtam ki áll az ajtó túloldalán, és nem mertem szembe nézni Vele! Nyeltem egy nagyot, és megfontolt léptekkel indultam el a bejárat felé. Kitartóan rátámaszkodott a csengőre. Lassan tettem meg a köztem és az ajtó közti csekély távolságot. Megfontolt kézmozdulattal tettem a kezem a kilincsre, majd nyomtam le azt. Nem igazán érdekelt, hogy hogy nézek ki, hiszen biztosra véltem, szörnyen festek. A szemeim tuti bedagadtak, az arcom és az orrom pedig a duplájára dagadt. Még egy hatalmasat nyelve tártam ki a hatalmas fa ajtót, lelkiekben pedig felkészültem a látványra. Nem csalt a megérzésem. A küszöb túloldalán csakugyan Louis állt, azonban a látványára nem készültem fel elégé, de tudom, hogy nem is lehet. Barna haja, most rendezetlenül állt, bár, ha jobban belegondolok, mindig úgy hordja, azonban most a szokottnál is szél fújtabb volt. Kék szemei azonnal megtalálták az én barna tekintetem, de nem engedtem meg magamnak, hogy sok időre elvesszek csodás szempárjában. Inkább elfordítottam a fejem, és a földet kezdtem pásztázni, nem mintha olyan érdekes lenne.

- Bemehetek!- törte meg Louis halk, gyengéd hangja a hosszú időn át fennálló csendet. Nem szólaltam meg, csak egy lépéssel arrébb álltam, hogy be tudjon jönni. Szó nélkül sétált be az előszobába, majd vette le a fehér Vans cipőjét. Nem mertem rá nézni, hiszen nem akartam szembetalálkozni a sajnáló tekintetével, amellyel már annyi mindenki megajándékozott. Nincs szükségem rá, hogy sajnáljanak. Megbirkózom én egyedül is a gyásszal, de a húgom, és apa érdekében muszáj erősnek maradnom. Bár apu is igyekszik tartani magát, látom rajta, hogy nem sokáig bírja anyu nélkül. Ha ő összetörik, nekem kell tartani benne a lelket, így erősnek kell lennem.

Sokáig álltunk egymással szembe, Tomlinson valószínűsítem engem kémlelve, míg én még mindig a földet figyelve. ű

- Én...- kezdte Louis, mire rá emeltem a szemem. Összegabalyodott a tekintetem csodaszép kék íriszével, és egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. – Nagyon sajnálom, amit mondtam! És ugye megbocsájtasz nekem! Nem tudtam, hogy anyukád meghalt! Részvétem!

Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, de az utolsó pár szavával csak még jobban megforgatta a kést a szívemben.

- Nem említsd meg kérlek!- csordult ki egy könnycsepp a szememből.

- Sajnálom! De ugye megbocsájtasz nekem! Kérlek!- ha nem ismerném, azt hinném, könyörög, de az nem Ő lenne. Vajon miért annyira fontos neki a megbocsájtásom? Miért esedezik érte? Ha jobban belegondolok, inkább nekem lenne fontos, hogy komolyan megbocsájtsak neki, hiszen azért csak nem akarok megbukni. Kell az a korrepetálás, más esélyem pedig nincs, csak Ő!

- Rendben!- nyögöm ki végül. – Egy feltétellel! Ha nem említjük többször anyut, hiszen nagyon frissek még az elmúlás sebei!

- Mennyire frissek?- tette fel a kérdést, mire sóhajtottam egy nagyot. Mit veszthetek, ha válaszolok?

- Nincsenek még egy évesek!

- Sajnálom!

- Nem kell! Megbirkózok vele, asszem!

Még egy darabig álltunk ott egymás szemébe nézve, végül elemeltem a tekintetem az övétől.

- Akarsz maradni?- kérdeztem kedvesen, mire Louis bólintott egyet.

- Ha nincs ellenedre?

- Akkor foglalj helyet a kanapén, had szedjem rendbe magam egy kicsit!

Louis Tomlinson

Néztem, ahogy Roxie eltűnik a lépcsőfordulóban. Nem tudtam, hogy ez történt vele, és megsajnáltam egy kicsit. De nem csak ezért jöttem vissza! Tudtam, ha nem kérek bocsánatot, akkor elbasztam, azt az összeget, amit kapni fogok érte. Nagy mákom volt, hogy végül megbocsájtott, hiszen nem tudom mihez kezdtem volna anélkül. Tuti, hogy vesztettem volna, és nem csak a pénzt, hanem az egész becsületemet is.

A nappali felé vettem az irányt, majd kényelembe helyeztem magam a kanapén. Nem a legnagyobb, de azért kényelmes! Nem sokkal később lépteket hallottam a falépcsők felől, így arra felé kaptam a tekintetem. Roxie jelent meg immár egykényelmes szerkóban, egy pléddel a kezében. A melegítő, amit viselt szépen kiemelte vékony lábait, míg a szűk fölső a nem túl nagy, ám formás melleire engedett némi sejtelmes betekintést. Helyet foglalt mellettem, és magára takarta a kutyákkal tarkított takarót. Rendben!Akkor kezdetét veheti a becserkészési hadművelet!

Itt is vagyok a következő résszel! Sajnálom, hogy megvárattalak benneteket, de egyszerűen nem volt ihletem. Azonban most valami elpattant nálam, és hirtelen rengeteg ötletem támadt. A következő részre szerintem nem kell, majd ennyit várni! Köszönjünk a türelmeteket, és várjuk a visszajelzéseket!

MoncsiTomlinson