Illusion /Louis Tomlinson/

10. fejezet

Roxie Bennett

Leültem Tomlinson mellé, aki látszólag nagyon jól érezte magát a kanapénkon elnyúlva. Felhúztam a lábam, majd magamra tekertem a kedvenc takaróm, amely mindig is anyura fog emlékeztetni. Bár mi nem ebben a házban. Belenéztem Louis meseszép szemeibe, és azon gondolkoztam milyen lehet reggel úgy ébredni, hogy azokat a szemeket látom magam mellett. Mosolyognak, és szinte ragyognak a vágytól, az érzelemtől, vagy éppen a drogtól, amit nevezzünk csak szerelemnek. Az érzés a csodával lenne határos, hiszen ezeket az érzéseket én váltanám ki belőle, belém lenne szerelmes. Hallanám, ahogy szavakat suttog a fülembe, mégpedig szebbnél- szebb szavakat, melyekre minden bizonnyal elpirulnék. Suttogná, hogy milyen gyönyörű is vagyok.

Jézusom, miket is beszélek én! Nem akarom, hogy szerelmes legyen belém! Persze, hogy nem! Asszem teljesen hatalmába kerítettek azok a tengerre emlékeztető íriszei. Nem tudok betelni velük. Valahányszor belenézek, mindig eszembe jut, hogy mindennap erre a tekintetre akarok kelni.

Te jó ég! Le kellene állnom!

Azonnal elemeltem a szemem az övéből, és zavartan lehajtottam a fejem, amelyet tuti, hogy elöntött a pír. Louis halk kuncogása zengte be a teret, én pedig még nem hallottam ennél angyalibb hangot.

- Milyen édes vagy, mikor zavarba jössz!- mondta ki, nekem meg szinte elállt a lélegzetem. Ezt most tényleg ő mondta? Felkaptam rá a tekintetem, mire ő lehajtotta a fejét, és ha nem ismerném, azt mondanám, elpirult. Nyeltem egy nagyot, és meg kellett erőltetnem magam, hogy ne nevessek fel, és, hogy egyáltalán elrejtsen a kibújni készülő vigyoromat.

- Azt hiszem, nekem most mennem kell!- nézett rám ismét. Mit reagálhatnék erre? Bevallom, hogy tetszett az előbbi megszólalása, és nem volt bunkó velem. Asszem csoda történt! Mielőtt bármit is mondhattam volna, felállt a helyéről, majd egy szempillantás alatt az előszobában termett. Nem kellett neki sok idő, máris felkapta a fehér sportcipőjét. Sikerült gyorsan utolérnem. A bejárati ajtó felé állt, míg én nagy szemekkel meredtem rá.

- Nem akarsz maradni pizzát sütni?- kérdeztem meg félénken, mire egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

Megkértem Louis-t, hogy keressen a telefonján valamilyen egyszerű pizza receptet. Körülbelül fél óráig nézegettünk különféle recepteket, mígnem megtaláltuk a legegyszerűbbet. Kihordtunk minden szükséges kelléket a konyhapultra, majd nekikezdtünk összegyúrni a tésztát. Pontosabban kezdtem én, ugyanis drágalátos Tomlinson úrfi leült a konyha asztalhoz, és a telefonjába mélyedt. Teljes csönd telepedett ránk. Konkrétan miért is kértem, hogy maradjon itt? Nekem asszem elment a józan eszem! Talán megsajnáltam? Louis csak egyszer szólt meg, amit igazából nem tudtam mire vélni.

- Szakítottam Jessicával!- mondta ki, mire felé pillantottam. És? Nekem mi közöm hozzájuk? Az agyam ezerrel pörgött... Oh, basszus! Engem akkor az a ribanc ki fog nyírni...

- Oh! Sajnálom!- csak ennyit tudtam kinyögni. Még mindig nem tudtam, miért is fontos információ ez nekem. Inkább visszafordultam az addigi dolgom felé. További fél óra volt szükséges, mire teljesen készen lettem a tésztával.

- Hé! Louis!- szólítottam meg, de mindhiába. Mintha meg sem hallotta volna. Eljátszottam még ezt egy párszor, majd nem volt más megoldás. Kénytelen voltam hozzávágni egy kicsit a tésztából. Erre felnézett, összeráncolt szemöldökkel kezdett méregetni. Morcos, felháborodott ábrázata akár még komoly is lehetett volna, ha nem látom a szája sarkában bujkáló mosolyt. Mikor felállt, már tudtam, hogy ezt még meg fogom bánni, így inkább befutottam a szobába, és elrejtőztem. A szívem gyorsabban vert, de nem hallottam magam mögött a lépteit.

- Roxie! Gyere ide, légyszi! Nem tudom egyedül kisütni!- valamiért sikerült meggyőznie, de már ekkor elment a józan eszem. Jól van Roxie, ezt eddig is tudtuk! Előbújtam, majd visszaigyekeztem a konyhába. Louis kezében ott volt a tál, melynek láttán jobbnak láttam megtorpanni.

- Mit akarsz azzal?- kérdeztem, mire a fiú értetlenkedve nézett le a kezében tartott edényre, majd egyszerűen csak megvonta a vállát. Belenyúlt. Egy darabig nézegette a tésztát, ezután rám szegezte a tekintetét. Elmosolyodott. Az a mosoly, valami lélegzetelállító volt. Volt benne valami huncutság, egy kis játékosság, amit még életemben nem láttam. Nem álltam olyan távol tőle, így könnyűszerrel eltalált. A ragadós tészta a hajamba ragadt, de nem igazán érdekelte egyikünket sem. Louis kitartó volt, így nem hagyott alább a célzással. Szinte az összes darabka eltalált, hiszen sarokba voltam szorítva. Nem állhattam meg, hogy ne nevessek. Megpróbáltam elfutni mellettem, de Louis nem hagyta annyiban. Megakadályozta, mégpedig úgy, hogy a földre tepert. A kezében lévő tálból a tészta közénk ömlött, az edény pedig érdekes módom valahol a konyha másik sarkában végezte. Louis túl közel volt közel volt hozzám. Testünk összesimult, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Nyeltem egy nagyot, de nem akadályoztam meg a rajtam fekvő fiút. Kezét óvatosan az arcomhoz vezette, és gyengéden simította végig rajta az ujját. Egy megmagyarázhatatlan bizsergés fogott el, és egy olyan érzés, amit még ezelőtt sohasem ereztem. A gyomrom görcsbe rándult, a pillangók pedig készültek felszakítani a bordáim. Louis arca egyre- és egyre közeledett felém. Éreztem,sőt tudta, hogy életem első csókja ezekben a percekben fog elcsattanni,méghozzá a suli egyik legnépszerűbb, leghelyesebb pasijával. Teljesen kizártam a külvilágot. Nem tudtam mást érzékelni csak Őt. Hirtelen azonban egy hang mindent kizökkentett... 

Ezt a részt is én szolgáltattam nektek, a következőt több, mint valószínű, hogy Eszti fogja hozni! 

Remélem tetszett a rész! 

Moncsi