Steve szétosztotta a csapatot, hogy minél hatékonyabbak legyünk az idegenekkel szemben. Jó lett volna tudni, mire számíthatunk, de a kis agykurkász lényből kiindulva a válasz igazából az volt, hogy semmi jóra. Így mindenre felkészülten vártuk, hogy beérjünk az alagútba.
Steve ragaszkodott hozzá, hogy mellette legyek, a jeladót "őriztük". Tony a vonat mellett repült, folyamatosan szkennelve a hegyet és az alagutakat. Sólyomszem a vagonunk tetején várakozott, Thor a szomszédos vagonban őrizte az ajtót, Natasha volt a másik szomszédunk. Banner persze nem jött, nem lett volna nagy hasznunkra, ha az ellenséggel együtt nekiáll minket is a földhöz csapkodni. Justin valahol a vonat végében ücsörgött, mint erősítés baj esetére. Steve arra hivatkozva küldte a kispadra: nem akarja, hogy baja essen. A nyilvánvaló ok viszont a gyanakvása volt, miszerint valami történt köztünk - vagy majdnem történt. Velem egyszerre volt aggodalmas és távolságtartó is, ami nyugtalanított és egyben elszomorított. Próbáltam nem erre koncentrálni, csakis arra, ami előttünk állt.
- Közeledünk - hallottam a fülemben Tony hangját.
- Vettem - nyugtázták a többiek sorjában. Összeütöttem a két tenyerem, és kis tűzgömböt formáltam a kezeim között. A melege bizsergetett, feltöltött. Halvány, bizakodó mosolyt küldtem Steve felé, amit ő hasonlóan halvány, de tettre kész mosollyal viszonzott.
- Érkezés az alagútba... 3... 2... 1... - számolt vissza Tony, és ekkor minden elsötétült.
Az egyetlen fényforrást az ujjam közt forgó tűzgömb adta.
- Mi történt? - kaptam a tekintetem Steve-re, aki folyamatosan a látható tartományt fürkészte.
- Stark, kiment az áram. Thor, Natasha, nálatok mi a helyzet?
- Teljes a sötétség - hallottam Thor mély hangját.
- Nálam is - erősítette meg Natasha.
- Itt is - mondta alig hallhatóan Justin. Még ilyen távolságból is meg lehetett mondani, hogy teljesen meg van szeppenve.
- Stark, mennyi idő, amíg kiérünk az alagútból? - kérdezte ekkor Steve.
Nem tudtam a válaszra figyelni, mert hirtelen elvesztettem az egyensúlyom. A vonat visítva fékezni kezdett, majd csikorogva megállt. Ahogy elzuhantam, kioltódott a tűzgömb, és nem maradt más, csak az áthatolhatatlan sötétség körülöttünk.
- Steve! - kiáltottam fel bizonytalanul, mire azonnal érkezett a válasz:
- Evony, csinálj fényt!
Furcsa, hideglelős, csoszogó hangot hallottam. Azonnal összecsaptam a két tenyerem, aztán éreztem, ahogy valami megragadja a nyakam a tarkómnál. Hátrakaptam a fejem, és ezzel egy időben megküldtem a tűzgömböt.
- Itt vannak!
A tűzgömb elszáguldott a levegőben és füstölve belerobbant a vonat oldalába. Természetesen rám való tekintettel teljesen tűzbiztos volt. A nyugtalanító része ennek az volt, hogy hová tűnhetett el ilyen gyorsan a tarkómat szorongató idegen.
Valami furcsa, szörcsögő nyelven beszélni kezdett néhány lépésre előttem. Újabb tűzgömböt indítottam útjára, ami ezúttal be is talált. A lény alakját nem tudtam ennyi idő alatt rendesen megfigyelni, de az biztos volt, hogy földre került. Egy következő tűzlabdával bevilágítottam a vagont. Rémülten vettem tudomásul, hogy Steve eltűnt.
Azonban nem volt időm ezzel foglalkozni, mert mindkét oldalon nyílt az ajtó, és hárman rohantak be rajta. A földre küldött lény is lassan feltápászkodott...
A torkomban dobogott a szívem.
Egy mozdulattal beizzítottam a Büntetőt.
- Gyertek csak! - kiáltottam rájuk, habár tudtam, hogy úgysem értik.
Egész testemben felizzottam. A düh, a félelem és a makacsság együttesen az egekbe küldte az adrenalin-szintemet. Elememben voltam. Egyszerre jöttek nekem, de nem tudtak megfogni, mert amint hozzám értek, már égettem is meg őket. Ellenben én rendesen osztogattam a pofonokat a Büntetővel, megfűszerezve rúgásokkal és néhány tűzgömbbel. Robbantani nem mertem. Nem volt elég időm megfelelő koncentrációt létrehozni hozzá, azt pedig nem kockáztathattam meg, hogy felrobbantsam az egész vonatot.
Hol vagytok?...
Mintha csak a kérdésre reagáltak volna, szinte berobbantak a harc közepébe a Bosszúállók. Egyetlen lény maradt rám, aki állta a csapásokat, majd rám vetette magát. Beletérdelt a mellkasomba, amitől elfulladt a lélegzetem. Küzdöttem a levegővételért, miközben égett hús szaga csapott bele az orromba.
Agyaraival a fejem felé kapott, épphogy el tudtam hajolni előle. Kezdtem elveszteni az eszméletem. A hangyásodó kép mellé egyre jobban sípolni kezdett a fülem, lüktetve hallottam a vér dobolását.
És akkor fémes csapódást hallottam. Majd újra. És újra. És újra.
Amint a nehéz test legördült rólam, mély, sípoló lélegzetvétellel szívtam tele a tüdőm oxigénnel. Éles, mély, akaratos köhögés tört rám, aztán intenzív rosszullét. Épphogy vissza tudtam tartani magam egy kiadós hányástól.
- Evony! - hallottam meg a zajon át Steve kétségbeesett hangját. Éreztem, ahogy valami leszakad rólam. A tarkómnál.
Nem...
Steve megragadta a vállam, és mélyen a szemembe nézett. Már működött az áram, a fényesség szinte elvakított.
- Evony! - szólt rám erőteljesen ismét.
- Steve... - motyogtam elgyengült hangon. A ruhája több helyen átégett, alatta pedig kibukkant a felhólyagosodott bőr. Mondani akart még valamit, de egy nálánál kétszer akkora, lapátkezű lény arcon vágta, amitől elzuhant. Épp engem akart volna megcsapni, amikor a felpattanó Steve mélyen belevágta a pajzsát, ezzel tökéletesen elvonva a figyelmét.
Próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Mellettem egy kis virágszerű, indás lény feküdt teljesen szétcsapva. Még szép is lehetett volna, ha nem tudtam volna, hogy az imént ismét átvette felettem az irányítást. Így a szánalom helyett színtiszta dühöt éreztem felé. Bántottam Steve-et, és talán a többieket is... Ki tudja, mennyire.
Nem volt időm ezen merengeni.
Egy másik óriáslény megragadott, és terve szerint velem együtt akart távozni az áttört ajtón keresztül.
Már haladt a vonat, méghozzá szélsebesen.
Odakint nem jutott messzire, a vonat szélére felkapaszkodva készült rá, hogy leveti velem magát a mélybe, amikor telibekapta Tony néhány lövése. Elgyengülve eresztett el, és zuhant le a szakadékba. Megkapaszkodtam a vonat külsejében, de még mindig szörnyen zsongott a fejem, mintha a lény nem csak a tudatommal játszott volna, de le is szívott volna teljesen. Tony megindult felém, hogy segítsen, akkor rávetette magát a Steve által megsebzett óriáslény.
Amíg ők a levegőben harcoltak, Steve kihajolt értem, és felém nyújtotta a kezét.
- Evony! Kapaszkodj! - veszélyesen messzire kinyújtózott - Fogd a kezem!
Megpróbáltam elnyúlni érte, de a vonat huppant egyet, és szinte lerázott magáról.
Zuhantam.
Steve szinte megőrült, üvöltve utánam lendült, de Sólyomszem visszarántotta.
Nyekkenve érkeztem meg egy fagyos, jéghideg valamire, ami ezután meglendült alattam. Justin nevetését hallottam.
- Sikerült, Ayrira, elkaptuk! - rögtön hátrafordult hozzám - Jól vagy?
Pislogva próbáltam felfogni, hogy mi történt. Fagyos levegő csapott az arcomba, és némiképp felfrissített.
Körbepillantottam. Szárnyak.
Ayrira már nem tigris volt.
Jégmadár.
