Amikor landoltunk a hátsó vagonok egyikének tetején, nem bírtam tovább visszatartani a rosszullétet. Justin hideg kezét éreztem a homlokomnál és a nyakamnál, ahogy hátrafogta a hajam és próbálta tartani a fejem. Sok mindent láttam már az elmúlt időszakban, de egyszerűen besokalltam. Olyan gyorsan történt minden, és talán az sem tett túl jót, hogy az idegen növénylény belőlem táplálkozott, miközben számára mókás módon kicserélte a fejemben a Bosszúállókat és a barátait.
Amikor jobban éreztem magam, hátraültem a bokámra, és megtöröltem a számat a kezemmel. Justin aggodalmas pillantással figyelt, de nem szólt egy szót sem.
- Köszönöm - erőszakoltam ki a torkomon rekedten, mire biccentett egyet:
- Az a dolgom, hogy vigyázzak rád... rátok.
Hátradőltem, és hagytam, hogy a jégmadár fagyos teste lehűtsön valamennyire.
- Jobban vagy? - kérdezte óvatosan Justin.
- Igen - mondtam, és felé villantottam egy fancsalira sikerült mosolyfélét. A következő pillanatban lefagyott az arcomról a mosoly, tágra nyílt szemekkel bámultam a fiú háta mögé.
- Justin...!
Egy pillanatig sem gondolkodott. Odakapta a tekintetét a lény felé, ami épp akkor rángatta fel magát a vagon tetejére. Ez nem olyan lapátkezű volt, mint a másik kettő, inkább emberszerű, aranyban ragyogó bőrrel és a többiekhez hasonlóan robosztus, magas testalkattal.
A fiú felé nyújtotta a kezét, szétfeszítette a tenyerét, és a következő pillanatban az idegen megdermedve zuhant alá a mélybe.
Nyeltem egyet.
Ahogy hátrapillantott rám a válla fölött, végigborzongtam.
***
Zúgott a fejem. Nagyjából a hazaút alatt végig feküdtem, aztán a toronyban folytattam egy kanapén. Natasha próbált beterelni a szobába, de Steve szokatlanul hallgatag és komor volt, és nem akartam, hogy anélkül menjen el, hogy beszéltünk volna.
Sikerült az egyik lényt élve elfogni, így Thor hazatért vele, hátha talál valakit, aki segít kihallgatni. Banner valahol egy másik helyiségben Natasha sebesülését látta el, amit... én okoztam neki. Ahogy ebbe belegondoltam, még jobban zsongani kezdett a fejem, és a lüktetéstől fájdalmamban összeszorítottam a szemem.
- Hé, kislány.
Amikor kinyitottam, Tony térdelt mellettem. Egy tablettát nyújtott felém és egy pohár vizet.
- Ha az én fejfájásomra jó, akkor biztosan a tiédre is.
- Köszönöm - sóhajtottam hálásan, és már nyeltem is le. A víz hűs volt, kellemes. Steve lépett be a szobába.
- Stark, magunkra hagynál minket...?
- Hogyne - mondta ő, és miután felállt, még visszafordult hozzám - Szóljatok, ha végeztetek. Szeretnék lefuttatni néhány vizsgálatot... csak a biztonság kedvéért.
- Jól van - mondtam gyengén, mire bólintott és elsietett. Steve leült mellém a földre, és a kanapéra támasztotta a könyökét. Hosszan, szótlanul bámult maga elé.
- Könyörgöm, mondj valamit... - nyögtem összeszorult szívvel. Akkor felnézett, és olyan mély szomorúságot láttam a szemében, mint még soha. Fájt így látnom, legszívesebben hozzábújtam volna, hogy tudja, itt vagyok mellette. Nehezen kezdett bele.
- Amikor a hadseregben szolgáltam, egy különítményt szerveztünk, hogy szembeszálljunk a Hidrával. A legjobb barátom... Bucky is a csapat tagja volt. Együttes erővel szorítottuk vissza az ellenséget. Egy Arnim Zola nevű tudóst készültünk lekapcsolni... - szünetet tartott. Felkelt, töltött magának egy italt. Belekortyolt. Vártam, hogy folytassa. Visszaült mellém. Vívódott az emlékekkel.
