Hol vagyok?...
Két erős kéz ragadott meg, és rángatott ki a fényre. Úgy szorított, hogy komolyan fájdalmat okozott vele.
Kinyitottam a szemem, de a belevágódó napfénytől azonnal visszacsuktam.
A bőrömet kiszívta a víz.
Újra megpróbálkoztam azzal, hogy kinyissam a szemem. Lassan, pislogva szedegettem össze az információkat a környezetemből.
Épp az imént húztak ki egy medencényi vízből.
- Steve... - mosolyogtam rá bágyadtan, mire megkönnyebbülten sóhajtott, aztán magához szorított. Éteri volt, álomszerű.
Az érintése pedig idegen.
Fájt a fejem.
Annyi emlékem volt, hogy valakik megtámadták a Bosszúállók tornyot. Az impozáns épület nem igazán jelentett túl nagy rejtőzködési lehetőséget.
Harcoltunk.
És most itt vagyok.
- Mi történt? - suttogtam rekedten, mire a számra tette a kezét.
- Pihenj...
Egyáltalán nem állt össze.
- Megtámadtak minket - kezdte akkor Steve csendesen, miközben tekintete az ajtóra szegeződött. Egy ajtó, igen. Egyedül a szememet bántó erős fénysugár árasztotta magából a fényt, máskülönben a helyiség többi részében félhomály volt. Hideg betonon feküdtem. Reszkettem a hidegtől.
- Mire befejeződött, te eltűntél - folytatta ő a hajamat simogatva. Ösztönösen kirázott tőle a hideg.
Mi a baj?...
- Már hónapok óta kerestünk.
Hónapok óta... - visszhangzott a fejemben. Próbáltam összeszedni tudatom szilánkjait.
- Fel tudsz kelni?
- Igen - motyogtam mindenféle meggyőződés nélkül, de az erőm ekkorra már buzgón cikázott bennem melegítve és gyógyítva. Ködös emlékek kezdtek visszaszállingózni a csatáról, ahogy a memóriám lassan helyreállt.
Steve-re támaszkodtam. A pajzsát a karján védelmezőn elénk tartotta, úgy indultunk meg kifelé.
Nem jutottunk el az ajtóig.
Egy erőteljes rúgás nyomán szinte berobbant, kiszakadva keretéből. Súlyos csattanással ért földet.
A berohanó alaktól az imént már-már majdnem helyreálló tudatom teljesen megzavarodott. Döbbent dermedtséggel figyeltem a második Steve érkezését.
- Evony! - kiáltott rám, arcán ezer érzelem futott át egy pillanat alatt, aztán gondolkodás nélkül a mellettem álló másikra vetette magát. Ő a pajzsával védekezett, és közben egy erőteljes lökéssel kitaszított a következő párharcból. Zavartan kaptam pillantásom egyikről a másikra.
- Robbantsd fel, Evy! - kiáltott rám a pajzsos Steve, miközben egyre inkább sarokba szorult - Robbantsd fel!
Tágra nyílt szemmel bámultam rájuk. Nem voltam rá képes. A másolat Steve tökéletes hasonmása volt az eredetinek. Képtelen voltam bántani őt. Minden porcikám ellenkezett.
A pajzsos Steve földre került, a másik pedig kivette a kezéből a pajzsot, és egy utolsó balossal kiütötte. Amikor megindult felém beindultak a vészharangok. Kivettem a Büntetőt, eredeti méretére növeltem, és rohanvást, cikkcakkban indultam meg a másik felé. Beszélt hozzám, de egy szavát se értettem.
A csapást a pajzsával védte ki. Megpróbált elnyúlni a fém botért, cserébe én karon vágtam vele, aztán lábon, végül hátraszökkentem. Támadóállásban vártam, hogy ismét felém induljon. Megint beszélt hozzám - megint hiába.
Aztán elsötétült minden.
***
Amikor kinyitottam a szemem, már egy ágyban feküdtem. Intenzív, lüktető fájdalom járta át újra és újra az egész testem. Oxigénmaszk feszült az arcomra.
- Ez figyelmeztetés volt - jelentette ki a közelben egy csendes, ismerős hang.
- Igen - adott neki igazat egy mély, öblös hang. Thor... - Asszonyod csak az első bástya volt a portyázók számára.
- Kik ezek? - Tony is itt van. Kész partiszoba lett a kis helyiségből. Tovább füleltem félig leeresztett pilláim alól. Nem akartam megzavarni a társalgást. Attól féltem, hogy ha tudnák, hogy ébren vagyok, befejeznék a beszélgetést vagy ami még rosszabb: hazudnának.
- Megannyi világból érkezhettek. Úgy sejtem, általuk keletkezett a jelzés, mely miatt idehívtatok.
Csend telepedett ránk, aztán egyikük felkelt, és súlyos léptekkel elhagyta a szobát.
- Köszönöm, Tony - mondta kis csend után Steve.
- Úgy láttam, nem igazán vagy a helyzet magaslatán, és elkél egy kis segítség.
Steve nem válaszolt. Ismét csend. Végül Tony is kiment. Amikor becsukódott az ajtó, Steve a kezébe vette a kezem, és finom csókot adott rá. Nem akartam tovább kínozni, ezért kinyitottam a szemem, és bágyadtan rámosolyogtam. A megkönnyebbüléstől felderült az arca.
- Szia... - motyogtam, mire elmosolyodott.
- Szia, Evy. Szörnyen aggódtunk érted. Natasha majdnem végig itt volt az ágyadnál, csak most reggel ment el, mert Fury talált valamit.
- Mi történt? - tettem fel a furcsán ismerős kérdést, mire leesett, hogy az imént is megkérdeztem ugyanezt. Összekuszálódtak az emlékek és a jelen - Ez a valóság?...
- Ez már igen - bólintott azonnal - Viszont aznap éjjel... Arra ébredtem, hogy arcon vágtál. Mire feleszméltem már a Büntetővel ütöttél. Próbáltam kivenni a kezedből, de nagyon sokat gyorsultál... mostanában. Végül Tony lefogott a páncélban, akkor láttuk meg, hogy valami a nyakad köré van tekeredve, egészen a karodon át a csuklódig - finoman végigsimította a helyét - Amikor Thor megjelent a Mjölnirrel, lekúszott rólad és eliszkolt. Nem tudjuk, hova lett... Vagy hogy mi volt ez.
- Miért... Miért pont engem?
- Ki fogjuk deríteni.
Összefonódott a pillantásunk, és felfedeztem a tekintetében az aggodalmat és a féltést.
- Hány napig voltam... Hány napja?
- Kettő.
Megkönnyebbültem. Akkor nem maradtam le sok mindenről.
Aztán felrémlett bennem a hamis Steve hangja. Robbantsd fel, Evy!...
Egy hajszálon múlt, hogy ne tegyek kárt a valódi Steve-ben.
Ezzel azért kihúzták a gyufát, bárkik is ők.
