Mert van az a pénz!

Előszó

(Bianca)

Hiába próbálom álomra hajtani a fejem, itt képtelenség nyugodtan aludni. Ebben a hideg, nyirkos, háromszor hármas cellában, ahol a fedetlen wcből hömpölyög a csatorna szag, az emeletes ágyon fölöttem pedig a rabtársam szuszogása ver visszhangot, miközben kintről beszűrődik az őrök jókedvű trécselése. Hogyan képesek ebben a földi pokolban beszélni a családjukról, a gyerekeikről? Én nem tudnám keverni ezt az életet a külvilággal, ahol minden szép és jó, ahol egyéb gondjaik sincsenek, csak hogy odaérjenek a fiuk baseball meccsére. A lépteik zaja ébren tart, mert az az átkozott bakancs úgy kopog a kőpadlón, mintha nem is járnának, hanem inkább viháncolva ropnák a táncparketten.

Ha valaki, ezelőtt egy évvel azt mondja, hogy egy nevadai női börtön falai közt fogok senyvedni másik három bűntársammal együtt, valószínűleg az arcába nevetek, és teljes bizonyossággal kijelentem: kizárt. Akik azelőtt ismertek, ebben mind egyet értettek volna, mert én sosem voltam az a típus, aki a bajt keresi. Most sem tettem, egyszerűen csak rám talált. És hogy bánom-e? Egy cseppet sem. Annak ellenére sem, hogy most itt kell raboskodnom olyanok közt, akik jóval túlszárnyalják az én bűneimet.

Ma már ők se gondolnák, hogy egykor egy könnyen befolyásolható, igazi ártatlan lélek lakozott bennem. Pedig így volt. Tényleg. Én az a típus voltam, aki a gyeplő közelébe se megy, és nem azért, mert képtelen lettem volna rá. Sokkal inkább azért, mert még a saját magam árnyékától is féltem. Bizony, mint egy riadt kisegér, úgy tengettem az életem a kandúrom oldalán. Eric Vandermeer, a kemény üzletember, a filmipar császára, akinek a lába előtt leborulna még Emily VanCamp is, csak, hogy kaphasson egy aprócska mellékszerepet valamelyik nagy mozifilmjében. Hát ő volt az én mindenem, és tudom, hogy számára is sokkal több voltam, mint egy egyszerű díszpálma az oldalán.

Az igaz, hogy erővel szeretett. De olyan erővel, hogy az már szinte megfojtott, és én ennek ellenére még a gondolatával sem játszottam el, hogy elhagyom. Hogy mindezt miért? Hát, bizony a kényelem és a biztonság nagyúr, az én életemben pedig különösen. Lehetne most ítéletek garmadáját zúdítani rám, de mentségemre szóljon, hogy már kinyílt a szemem. Teljesen másképp tekintek a múltra, és a jövőmre is, mert Bianca Morris már sosem lehet az, aki volt. Jelentem, már nem is akar! Van az a pénz, amennyiért érdemes megváltozni. Feladtam önmagam gyengébbik felét, és most új erőre kapva, már pontosan tudom, hogy ki is vagyok én valójában. Számomra megérte, mert életem legjobb évét tudhatom magam mögött. Vannak pillanatok, amik már csak épphogy derengenek, és akad olyan, amire tisztán emlékszem, de az biztos, hogy a nehézségek ellenére is, minden percét élveztem.

Amikor Eric benyögte egy gyönyörű tavaszi napon, hogy a hétvégére egy komoly üzletet kell nyélbe ütnie Vegasban, én majd' kiugrottam a bőrömből, hiszen ez egyértelműen azt jelentette, hogy nekem is ott a helyem mellette.

A Strip környékén nőttem fel, és bennem ez mindig is kellemes emlékeket idézett. Ugyanis gyerekkorom nagy részét egy taxi anyósülésén töltöttem apám mellett, akivel együtt járva a várost, közben sok mindent megismerhettem. Még a házi feladataimat is a kocsiban ülve írtam meg, apa pedig gyakran menet közben feleltetett. Sokak számára talán furának tűnt, de számunkra ez így volt tökéletes. Nem igazán akadtak barátaim, akikkel lóghattam volna szabadidőmben, csak olyanok, akik kigúnyoltak a suliban, és folyton keresztbe tettek nekem. Az a taxi volt a mi kis közös burkunk, az én igazi mentsváram, ahol magunk lehettünk, és amit még az sem volt képes megrepeszteni, hogy időnként cserélődtek hátul az utasok. Imádtam azt az időszakot, és gyűlölöm, hogy véget ért.

Eric pontosan tudta, hogy ezzel örömöt okozhat nekem, és én ezért nagyon is hálás voltam. Bármit megtettem volna, csak hogy viszonozhassam, mert persze tisztában voltam vele, hogy el is várja.

Az alatt a négy év alatt, amíg együtt voltunk, alaposan kiismertem a természetét, és elfogadtam őt olyannak, amilyen. Na, persze, nem is igazán ismertem más milyet. Néha kicsit durván adta elő magát, de minden ízemben éreztem a szerető gondoskodását, és ez minden mást felülírt bennem. Szükségünk volt egymásra, bár azt sosem gondoltam, hogy ő lenne az én lelki társam.

Annak a hétnek a további részében igyekeztem mindenben a kedvére tenni, hogy a hétvége jó hangulatban telhessen. Tényleg nagyon rápörögtem a dologra. Talán túlságosan is. Előre elterveztem, hogy hová fogom elvinni Ericet, hogy megmutathassam neki, mihez milyen emlékek kötnek. Akartam egy darabot adni neki magamból, azon felül is, amit eddig nyújtottam, mert a lényem nagyobbik része már régen az övé volt.

Los Angeles utcáin Eric hitelkártyájával kóborolva, feltöltöttem az egyébként sem csekély mennyiségű gardróbom új, csodaszép ruhákkal, a La Perla üzletében pedig különös gonddal válogattam. A vörös megannyi árnyalatában sikerült beszereznem a legcsábítóbb fehérneműket, amikből majd nagy örömmel csomagolhat ki.

Ez volt az ő fétise, már ha lehet ezt annak nevezni. Mert Eric mindennek megadta a módját, és komoly elvárásai voltak felém. Én ugyan nem adtam volna egyetlen apró bugyiért négyszáz dollárt, ami tulajdonképpen még csak kényelmesnek sem mondható, de az ő szava szent és sérthetetlen, én pedig azt szerettem, ha boldog. Nekem is jobb volt, ha nem dühítem fel, mert olyankor igazán félelmetes tudott lenni.

Azon az ominózus szombati napon, már amikor felébredtünk, éreztem, hogy valami nem smakkol. A hangulata roppant száraz volt, ahogy a modora is. Láttam rajta, hogy nem érdemes kérdésekkel bombáznom, pedig nagyon izgatottan álltam az utunk elé. Tulajdonképpen még azt sem mertem megkérdezni, hogy mikor indulunk, és milyen módon kívánjuk átszelni az államot. Néha rámosolyogtam, amit ő mogorva szájhúzással jutalmazott, de még mindig nem hagytam, hogy leszakítsa lelkesedésem bimbózó virágát. Nyeltem egy nagyot, és Vegast képzeltem magam elé, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy minden rendbe jön majd, amint magunk mögött hagyjuk L.A.-t. Az igazat megvallva, végül tényleg így is történt. Kicsit ugyan másképp, mint gondoltam, de most már nem bánom. Szentül hiszem, hogy a sors úgy rendelte, hogy nekünk össze kellett futnunk azon az éjszakán. Talán buta gondolat itt a női börtön kényelmetlen ágyán fekve, és ha nem rólam lenne szó, kétkedve mosolyognék én is. De engem mégis megnyugtat, mert ugyan itt vagyok, de nem egyedül, és ez az, ami igazán erőt ad a túléléshez.

Egy mélyebb sóhajt még kiengedek, de aztán lehunyom a szemem, és megpróbálom elfelejteni, hol is vagyok éppen.