Mert van az a pénz!

Nyolcadik fejezet - Az elvarrhatatlan szálak

Mia

Ez a Ray kutya egy fazon, Hunts Pointban egy napot sem lenne képes túlélni – egyből ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, amikor azt láttam, hogy néz Biancára, és hogyan viselkedik, amióta csak kitettük a lábunkat a házból. A fejem majd' szétrepedt, és a lábaimat is csak vonszoltam magam után, de még így sem kerülte el a figyelmem a köztük lejátszódó kis huzavona. Mindketten lopva lesték a másikat, és közben úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Csupán arról feledkeztek meg, hogy itt ülök hátul a kocsiban, és az én szemem mindent lát. Na, nem mintha annyira izgatott volna, hogy ezek ketten lementek éretlen kis csitribe. Ennél sokkal keményebb súlyok nyomták az én vállamat. Tisztában voltam vele, hogy komoly kockázatot vállalok, ha kiteszem a lábam a házból, de nem annyira a börtön gondolata aggasztott, mint inkább Sirius.

Közel egy éve éltem már itt Vegasban, majdnem azóta, hogy Larryt elkapták. Az elején még az utcai füleseknek hála, nagyjából tudtam, merre felé kószál a nagyember, és így sikeresen kitérhettem előle. De már néhány hónapja úgy felszívódott, hogy még a kis zsebesek is kezdtek vérszemet kapni, és újabb hatalomra éhes nevek jelentek meg a placcon. Valami készülőben volt, ezt minden ízemben éreztem. És sajnos azt is, hogy egymagam kevés leszek ellenük.

Meg kéne pattannom, lelépni innen a jó büdös picsába, magam mögött hagyni ezt a kikúrt életet és mindazt, ami a múlthoz köt, hogy valahol messze, távol Larrytől és Siriustól, újra tudjam kezdeni az életem. Pont úgy, ahogy a levelében is megírta. Sokszor végig futott ez a gondolat a fejemben, és mindannyiszor pontosan tudtam, hogy ez lenne a helyes döntés. Elvégre még csak huszonöt voltam, előttem állt jó esetben még háromszor ennyi is. De sosem éreztem magam rá késznek. Annak tudatában, hogy Larry még él... Élt bassza meg, csak épp nem velem, és ebbe majd' bele pusztultam. Az egészben az jelentette az összes vigaszom, hogy itt a közelében lehettem. De mégis mennyire csekélyke kis keserű vigasz ez? Hisz' még csak be se mehettem hozzá. Nem láthattam, nem segíthettem neki, és nem tudathattam vele semmilyen módon, hogy jól vagyok. Az egész életem, úgy ahogy volt, egy jó nagy adag lószarban állt.

Kezdett elegem lenni abból, hogy bár megfogadtam, többé nem agyalok rajta, a gondolataim állandóan ide kanyarodtak vissza. Larry és Sirius. Sirus és Larry. Na meg az ebből adódó zűrök. Nem akartam ezen vesztegelni, agonizálni, és folyton magam mögé lesni. Mert hát én lettem volna a legnagyobb hülye, ha nem érzek félelmet. Kurvára féltem. Ez az érzés itatta át a mindennapjaimat, de elsősorban nem magam miatt, és ez volt az, amin sürgősen változtatnom kellett.

Tegnap elhatároztam, hogy lezárom az elmúlt 10 évet, és ma új fejezetet nyitok az életemben, úgyhogy minden erőmmel azon voltam, hogy ennek eleget is tegyek. Dacosan végignyújtóztattam a lábaimat a ülésen. Ezzel persze a szakadt fekete kölcsön Converse-em porcsíkokat hagyott a kifényesített bőrön, de eszembe sem jutott emiatt változtatni a kényelmes testhelyzetemen, vagy akár letörölni a koszt magam után. Ez csak Jo talicskája – gondoltam magamban elégedetten, és a szememre húztam azt az idióta szalmakalapot, amit szintén tőle kaptam. Az arcom többi részét tovább égette a nap, de én szándékosan tudomást sem vettem róla. Kizártam a külvilágot, és ez egyszer nem is esett annyira nehezemre. Ezek ketten elől halálos csendben ültek, még a rádió sem szólt, úgyhogy sikeresen el is bóbiskoltam. Legközelebb akkor nyílt ki a szemem, amikor felhajtottunk egy zötyögős, poros földútra, majd nem sokkal utána megcsapott a lótrágya émelyítő bűze. Istenre mondom, a savam már a torkomat kaparta, és nem sokon múlt, hogy Bianca nyakába dobjam ki a taccsot. 

Kidugtam a fejem az ablakon, és próbáltam betájolni, hogy merre felé lehetünk. De hiába törtem a fejem, ez a félig erdős, félig pusztaság tökéletesen ismeretlennek tűnt a számomra. Amikor pedig leparkoltunk, és megláttam nagy betűkkel a két oszlopra helyezett félköríves táblán a Diving Hall feliratot, na meg azt a sok embert... Ó anyám!